Parlament, miniszterelnöki dolgozószoba, 1997. július
Amikor Brüsszelből hazajöttem, másnap az első dolgom volt, hogy felhívjam a miniszterelnököt. Meglepetésemre a titkárság azonnal kapcsolta. Elmondtam neki, hogy Brüsszelben voltam egy NATO konferencián és szívesen tájékoztatnám a tapasztalatokról. Hozzátettem, hogy a Nyírfa-üggyel kapcsolatos vizsgálatokról is beszámolnék. Megjegyeztem, hogy Nikolits miniszter úr bizonyára folyamatosan tájékoztatja erről az ügyről, de talán nem baj, ha a másik oldalról is kap információkat. Horn Gyula megkérdezte, honnan beszélek, s miután mondtam, hogy a Fehér Házból, kijelentette, a legjobb, ha azonnal átmegyek hozzá.
Tíz perc, és belépek a miniszterelnök szobájába. Horn Gyula elnyomja a cigarettáját, barátságosan üdvözöl, és hellyel kínál. Szomorúság fog el: Antall Józsefre gondolok. Aztán erőt veszek magamon, s a feladatra koncentrálok. Horn türelmesen végig hallgatja beszámolómat. Röviden tájékoztatom a Nyírfa-ügyről, néhány emberetekről vannak terhelő adatok az aktákban, mondom, de ellenőrizetlen információkról van csupán szó. Nem is értem, teszem hozzá, hogy a miniszternek miért kellett ebből az ügyből akkora perpatvart kavarnia. Elmondom, hogy a NATO-ban nagy tekintélyt vívott ki magának az Információs Hivatal, és azt is, hogy a Nyírfa-ügy, különösen Kocsis Kálmán elmozdítása bizonytalanságot keltett NATO-körökben. Jó lenne minél előbb véget vetni a botránynak, mondom, és megnyugtatni az amerikaiakat, hogy az IH továbbra is ugyanolyan jó partnerük lesz, mint amilyen eddig volt.
Amíg beszéltem, Horn nem szólt közbe, csendben szívta a cigarettáját. Ahogy elhallgattam, komótos mozdulattal elnyomja a csikket a hamutartóban s közben megkérdezi: Befejezted? Igen, felelem. Te, mondja, és rágyújt egy újabb cigarettára, én úgy utálom ezt az IH-t! Ne haragudj, mondom erre, akkor te épp olyan vagy, mint a Kőszeg Feri. Ne viccelj, vágja rá a miniszterelnök, az egy kretén! Nem úgy értem, folytatom, hanem úgy, hogy ő is zsigerből utálja a titkosszolgálatokat. Én nem zsigerből utálom, javít ki a miniszterelnök, miközben mégegyszer beleszív a cigarettájába, hanem jól ismerem őket, és tudom, hogy milyen szemét emberek. Amikor diplomata voltam, magyarázza, nagyon is jól megismertem őket. Nemigen volt közöttük rendes ember, teszi hozzá. Valószínűleg volt egy-két afférja a nagykövetségen dolgozó biztonsági emberekkel, morfondírozom, nyilván innen az ellenszenv.
Antall József jut eszembe. Őt egész életében figyelték és zaklatták a titkosszolgálatok, és mégis félre tudta tenni személyes ellenszenvét. Aztán arra gondolok, hogy milyen groteszk is ez a helyzet. Az ellenzéki bizottsági elnök a kormányfővel szemben védelmezi a kormány nemzetbiztonsági szolgálatát. Ahogy ezt végig gondolom, önkéntelenül elmosolyodom. Min nevetsz, kérdezi a miniszterelnök? Nem érdekes, mondom, csak eszembe jutott valami, de nem ide tartozik. Aztán Horn Gyula feláll, elnyomja sokadik cigarettáját a hamutartóban, apró kezét kézfogásra nyújtja, és megköszöni a tájékoztatást.
Mint jóval később megtudom, Horn Gyula külszolgálata idején „Harcos” fedőnéven együttműködött az állambiztonsággal. Persze, ettől még róla is jelenthettek a kollégái…