Bukarest, Târgoviște, 1989. december
1989 karácsonyán izgatottan ülök a televízió előtt. Az Erdélyből áttelepült kiváló író (ezenkívül filmrendező, operatőr, miegymás), Vári Attila által vezetett stáb percről percre követi a romániai forradalom eseményeit. Boldog vagyok, hogy Lengyelország, Csehszlovákia és az NDK után végre Romániában is küszöbön a rendszerváltás. S különösen boldog, hogy – miként a berlini fal leomlásához – a romániai forradalomhoz is hozzájárultunk. Hiszen ez az egész egy temesvári magyar lelkész, Tőkés László bátorságából és hitéből pattant ki, s indult útjára.
Végignézem az elfogott diktátor és felesége úgynevezett tárgyalását és kivégzését. Kavarog a gyomrom. Hallgatom az ügyészt, aki nem bizonyít, hanem vádaskodik. A védőt, aki – mint nálunk is a hajdani koncepciós perekben – nem védi a vádlottakat, inkább túllicitálja az ügyészt. S a bírót, aki meg sem kísérli az objektivitásnak legalább a látszatát kelteni, hanem indulatosan ismétli a vádakat.
Forradalom van? Akkor a felháborodott tömeg falhoz állítja vagy akár a lábánál fogva felakasztja a gyűlölt diktátort. Itt viszont a diktátor hajdani cinkosai rendeztek egy koncepciós pert. Az eljárás a múltat idézi. A múltat, amitől szabadulni szeretnénk. Lehet, hogy nem is forradalom van Romániában, hanem szimpla puccs? A puccsisták pedig elteszik láb alól azt, aki velük szemben terhelő bizonyítékokkal szolgálhatna. S közben nevetség tárgyává teszik az igazságszolgáltatást.
Aztán megnyugszom, mert arra gondolok: mekkora szerencsénk van, hogy nálunk minden másképp alakult. Hogy erőszakmentesen zajlik a rendszerváltozás és nem puccsisták fognak kormányozni az új rendszerben, hanem azok, akiket az emberek majd megválasztanak…