Ellenzéki frakcióülés, 1997. szeptember
Az ellenzéki frakciók összeülnek a Parlament felsőházi termében. Általános a vélemény: megvédtük a magyar földet, nincs szükség a népszavazásra. Egyszer csak Orbán Viktor, a felső sorok mögött állva szót kér, és a következőket mondja: „Padlón vannak a szocialisták, most kell őket ütni! Nem szabad megállapodni!” Kitör a taps, különösen a kisgazdák lelkesednek. Látni vélem, ahogy Torgyán homloka előtt elszáll egy felhő. Mintha felrémlene benne – ami évekkel később be is következik –, hogy most veszítette el a frakcióját.
Az eredeti javaslat mellett csak a néppártosok érvelnek. Szabó Iván, Szabad György, Kati és én szólalunk fel. Különböző megfogalmazásban, de mindannyian azt mondjuk, ha megszegjük a megállapodást – ami persze önmagában sem helyes – a szocik újra beterjesztik és megszavazzák a földtörvényt, s lehet, hogy a NATO-népszavazás is érvénytelen lesz. Első alkalommal szembesülök azzal, hogy saját szövetségeseim lehurrognak, csaknem lekommunistáznak. Az ellenzéki képviselők végül elsöprő többséggel leszavazzák a NATO-népszavazás érdekében a kormánnyal megkötött alkut. A néppártosok egységesen a NATO mellett szavaznak.
Aznap este, ahogy kilépek a Fehér Házból, szembe találkozom Orbán Viktorral.
– Szerinted jó döntést hoztunk? – kérdezem tőle.
– Fogalmam sincs, Imrém! – feleli. – Majd ki fog derülni – teszi hozzá.