(Magyar Nemzet, 1990. 02. 23.)
Egy évvel és három nappal az Ellenzéki Kerekasztal létrejöttét követően, 1990. március 25-én, szabad választások lesznek Magyarországon. Nem előre leosztott lapokkal, mint ahogy Lengyelországban volt és nem sebtében létrehozott szabályozás mellett, kialakulatlan politikai erők részvételével, mint ahogy a rendszer többi országában tervezik. Ez azt jelenti, hogy elsőnek a magyar nép fogja magáról lerázni azt az embertől Idegen társadalmi berendezkedést, amelyet a térség népeire akaratuk ellenére ráerőltettek.
Nem kétséges, hogy a szabad választásokon a bukott rendszer egyes elemeinek fenntartásában érdekelt politikai erőknek nincs esélyük. Magyarországot a jövőben olyanok fogják irányítani, akik az ország és lakosai boldogulását biztosító, a legfejlettebb országokéhoz hasonló berendezkedés kialakítására törekednek. Mindebben bizton számíthatunk a Nyugat (és a Távol-Kelet) rokonszenvére és segítségére, de csak maga a nép lehet képes arra, hogy kiemelje hazáját már-már menthetetlen állapotából. Hogy ezt a történelmi feladatot sikerül-e teljesíteni, azon múlik, hogy a választásokig hátralevő hetekben képes lesz-e mindenki a maga helyén önmaga legjavát nyújtani, önzésén és kisszerűségén felülemelkedve önmagával megértetni, hogy most valóban mindannyian, közösen dönthetünk saját sorsunkról.
A legnehezebb feladat ezúttal is az „egyszerű” emberekre, a választópolgárok millióira hárul. A százszor kijátszottakra, ezerszer becsapottakra. Vajon elhiszik-e végül, hogy ők döntenek ebben az országos vetélkedőben? Ahol a tét: a nemzet jövője. Ahol mindenki a legjobb arcát igyekszik mutatni, de ahol csak az marad talpon, akinek sikerül elnyernie a többség rokonszenvét. Vajon felismeri-e a magyar nép, hogy most végre valóban ő dönt? Hogy a vetélkedő az ő kegyeiért folyik? Ha felismeri ennek nagyszerűségét és hajlandó lesz részt venni ebben az össznépi játékban, amelynek főszereplője ő maga, és a pártok csupán kiszolgáló epizódistái – akkor a győztes nem az lesz, akit trónra emel, hanem ő maga, azaz mi mindannyian. De hajlandók lesznek-e az agyonhajszolt, kizsigerelt emberek energiájuk maradékát arra fordítani, hogy megismerjék az új politikai pártokat? Hiszen ahhoz, hogy felelősen döntsenek, tudniuk kell, hogy a sok jelentkező közül melyik párt méltó a bizalmukra. Ha március 25-én tudatosan választ az ország, akkor igazi bizalmat szavaz az általa kiválasztottaknak. Az új hatalom csak így teljesítheti történelmi küldetését.
A pártokon – paradox módon – már jóval kevesebb múlik. Nekik csupán önmagukat kell adniuk és mindent megtenniük annak érdekében, hogy a választók megismerjék őket, céljaikat és lehetőségeiket. Ennek során tartózkodniuk kell minden csalárdságtól és félrevezetéstől, a választási küzdelemben a nemtelen eszközök alkalmazásától. Ha ily módon igyekeznek a választók bizalmát elnyerni és maguk számára a hatalomból részt szerezni, akkor saját hitelességük növelése mellett elősegíthetik azt is, hogy a magyar nép átérezze a választások történelmi jelentőségét, és hajlandó legyen aktívan részt venni azokban. A felelős pártokat ez a felismerés indította arra, hogy az Etikai Kódex elfogadásával önként állítsanak korlátokat maguk elé. Az a párt, amelyik az etikai szabályokat szem előtt tartva vesz részt a választási küzdelemben, a maga részéről mindent megtesz a történelmi vállalkozás sikere érdekében.
Súlyos felelősség terheli a nem pártszerű társadalmi szervezeteket, amelyeknek tartózkodniuk keli a pártokkal szemben meglevő társadalmi bizalmatlanság további szításától. Tudomásul kell venni, hogy demokráciában a politika alapvető szervezeti formái a pártok. Ha valaki általában a pártok ellen lép fel, az a demokrácia hitelességét ássa alá. Ebben a körben a legnegatívabb szerepet a „hivatalos” szakszervezetek játsszák, amelyek, mint a hajdan mindenható párt cinkosai, közvetlenül felelősek az emberek mai nyomorúságos helyzetéért, és mégis – önmaguk létének igazolására – a romló életkörülmények ürügyén sztrájkokat, tüntetéseket szerveznek és a szociális demagógia részeként a pártokat támadják. A Parlament előtti, botrányba fulladt akció során az egyik funkcionárius a pártoknak adott költségvetési támogatást kifogásolta, holott nyilvánvaló, hogy a SZOT, mint a rendszer legnagyobb álszervezetének vízfeje, egymaga a sokszorosát herdálta el évente annak a kétszázmillió forintnak, amelyet az utóbbi két év során létrejött pártok összesen felvehettek.
A közhangulat befolyásolására a legnagyobb lehetősége a sajtónak, a rádiónak, és főleg a televíziónak van, és észlelhetők is olyan jelek, hogy a tömegtájékoztatás szakemberei felismerik saját felelősségüket, és arra törekszenek, hogy a kezükben levő különleges hatalommal a nemzet jövőjét szolgálva ráébresszék az embereket a történelmi pillanat kivételes jelentőségére. A többségben levő tisztességes újságíróknak, rádiós és televíziós szerkesztőknek háttérbe kell szorítaniuk a tömegkommunikációnak azokat a kontraszelektált hegemonistáit, akik az elmúlt években gátlástalanul kiszolgálták az egypárti diktatúra hatalmasait, most pedig a sajtószabadság újsütetű bajnokaiként szítanak a „többpárti diktatúra" ellen, és még a fogalomból kiáltó önellentmondás sem zavarja egyébként kényes „szakmai” ízlésüket.
Én hiszek abban, hogy ez a nép élni akar. Hiszem, hogy az utolsó pillanatban rádöbben arra, hogy felül kell emelkednie minden nyomorúságán, mert csak így mentheti meg önmagát – mindannyiunkat. A tömegkommunikáció egyedülálló felelőssége, hogy ebben segítsen. Szakmai hozzáértése, felkészültsége párosuljon alázattal és szolgálattal. Azon legyen, hogy a magyar nép felismerje ezeréves történelmének különleges lehetőségét. Amit, ha elmulasztunk, végképp elveszhetünk, és ezért csak magunkat okolhatjuk. A történelmi pillanat töltsön el mindannyiunkat méltósággal. A végveszély érzete pedig felelősséggel.
