(Pécsi Köztemető, 2021. 07. 12.)
Amikor Nesz Éva – János rendszerint így, lánykori nevén beszélt a feleségéről – tehát, amikor Nesz Éva megkért arra, hogy búcsúztassam a barátomat, megpróbáltam elképzelni, mit mondana ő, ha itt lehetne a saját temetésén. Ne csüggedjetek! – ezt mondta volna a barátom. Ne csüggedjetek, ezt mondom én is, mert az Élet él és élni akar – mondaná nekünk Adyval a barátom – s nem azért adott annyi szépet, hogy átvádoljanak most rajta véres, s ostoba feneségek.
Tehát: Ne csüggedjetek! Idézzük inkább fel Jánost olyannak, amilyen ő volt életében. Hogy milyen ember is volt ő valójában. Ősei a XVIII. században Ulm városából hajóztak le a Dunán és telepedtek le Magyarországon, pontosabban Tolnában.
A sváb származású család magyar identitása nemzedékek óta egyértelmű volt. Nagyapja az Osztrák–Magyar Monarchia katonájaként az első világháborúban, Olaszországban szolgált. Tudod, fiam – mesélte vagy ötven évvel később az unokájának –, az volt a legrosszabb, hogy idegenek között voltunk. Az egész században csak ketten voltunk magyarok: én meg a Bucher Szepi Bátaszékről.
János büszke volt sváb származására, de mindenek felett magyar hazafi volt. Imádta a családját, rajongott az unokáiért, de sokan vagyunk így ezzel. Ami megkülönböztette őt mindannyiunktól, s ami miatt megmarad mindenki emlékezetében, aki valaha találkozott vele, az a különleges, egyedülálló humora. Ironikus, önironiától sem mentes humora.
Az Antall József által gyakran idézett eötvösi hitvallást, miszerint a demokráciát nem csak megteremteni, hanem organizálni kell, talán mindenkinél jobban magáévá tette. Pontosan tudta, milyen szavazatokat kell megszereznie, hogy célját elérje, és meg is tudta szervezni a szükséges többséget. Legyen szó egy MDF-es képviselő által támogatott rádiós-frekvencia megszerzéséről az ORTT-n belül, vagy személyes karrierjének építéséről. Így tudta megszerezni az MDF somogy-tolna-baranya régió országos elnökségi pozícióját az esélyes Dávid Ibolyával szemben, de a legnagyobb fegyvertény a médiatestületi tagság megőrzése volt, szinte reménytelen pozícióból.
János az első ciklusban, az Igazságügyi Minisztériumban helyettes államtitkár volt. 1996-ban az MDF jelölése alapján tagja lett az Országos Rádió és Televízió Testületnek, ami viszont államtitkári besorolást jelent. –Még egy választási vereség – jegyezte meg egyik barátja –, s valószínűleg miniszter lesz belőle.
Megválasztása után nem sokkal Wéber kilépett az MDF-ből, s alapító tagja lett a Néppártnak, amely 1998-ban nem jutott be a parlamentbe. Wéber viszont az újabb választási vereség után – ha nem is lett miniszter – tagja maradhatott az ORTT-nek, miután titkos szavazáson az MDF-frakció újra őt jelölte. Annak ellenére, hogy Dávid Ibolya pártelnök, Balsai István frakcióvezető s Boross Péter volt miniszterelnök az ellenfelét támogatta. Megkérdeztem, hogyan csinálta, hiszen aki számít az MDF-ben, az mind ellene volt. –Ez igaz – válaszolta –, de azok voltak többen, akik nem számítanak.
János kiválóan érzékelte a fontos politikai folyamatokat, s képes volt megjósolni, hogy mi várható a jövőben – ha a részleteket illetően néha tévedett is,
1994 őszén Orbán Viktor Deutsch Tamás társaságában Lakitelekre jött. Egy tucatnyi emdéefes az étterem üvegfalán át nézte, ahogy a Zsiguli beáll a parkolóba és a két fiatalember az orkánszerű szélben, lobogó hajjal kiszáll a kocsiból. Amíg Deutsch a sporttáskákat kiveszi a csomagtartóból, Orbán alaposan körülnéz és mutat valamit a társának.
–Nézzétek, hogy csodálkoznak – jegyzi meg az egyik emdéefes. – Mint a barbárok, amikor találkoznak a civilizációval. János némileg másképp látta a helyzetet.
–Tudod, mit mondott Viktor, amikor körbemutatott? – kérdezte a „barbározótól”. – Valami olyasmit, hogy látod Tamás, ez itt mind a mienk lesz egyszer.
János istenhívő volt, de nem volt vallásos. Azt mondta, az első áldozás megvolt, bérmálkozott is, tehát ezzel letudta azt, amivel Istennek tartozott. Amikor a műtétje előtt állt, és az orvosok nem sok jóval biztatták, akkor szembesült azzal, hogy jó lenne az Isten segítségét kérnie. De, hogy ennyi év után, most, hogy bajba került, most forduljon az Istenhez, úgy érezte, komolytalan és hatástalan is lenne. Nesz Éva nagymamájához fordult, hiszen ő napi beszélőviszonyban van a Jóistennel. A nagymama amúgy is hiteles hely volt János számára vallási ügyekben. Szívesen fogadta az értelmezést, hogy nem baj, ha vasárnaponként nem jár szentmisére, azzal, hogy a hölgyeket, Évát és a lányokat beviszi Pécsre a templomba – s bár ő a Nádorban egy sör mellett várja meg őket – letudja a kötelezettségét.
Amikor utoljára beszéltünk, boldogan újságolta, hogy a pandémia elmúltával végre az egész család meglátogathatta 90 éves édesanyját. Gyerekek, unokák, dédunokák. Édesanyja boldog volt, csak azt sajnálta, hogy már minden ismerős a faluban meghalt, senki sem maradt, akinek elmesélhetné, hogy milyen jó volt együtt lenni a szeretteivel.
Az utolsó este János még megnézte a német-magyar meccset. A német származású magyar hazafi ezzel elbúcsúzott a nagyvilágtól. Másnap már nem tért magához. Felesége és két lánya hangosan imádkozott az ágya mellett, addig, amíg ki nem lehelte a lelkét. Hiszem, hogy János öntudatlan állapotban is velük imádkozott.
Remélem, hogy így volt. Mi viszont, akik itt vagyunk – s még itt vagyunk – akik ki tudja meddig, de életben maradtunk, fogadjuk meg erős elhatározással, hogy mindannyiszor, amikor szentmisén, istentiszteleten, vagy azon kívül a Jóistennel beszélünk, kérjük őt, hogy bocsássa meg a vétkeit, vegye figyelembe jó cselekedeteit, s fogadja magához a barátunkat.
Nyugodj békében János! Nyugodj békében barátom!
