(Figyelő, 2014. 01. 03.)
– Az MDF-kormány tagjai rendszeresen panaszkodtak arra, hogy a sajtó célkeresztjében állnak. Akár elégedett is lehetne, hogy mára megszűnt a korábban felpanaszolt balliberális médiatúlsúly. Eszébe jut néha, hogy ilyen viszonyok között talán más lett volna a kormányzásuk megítélése?
– Ez elég valószínű. Abban a sajtóellenszélben kódolva volt a vereség. Nem baráti sajtót, hanem kiegyensúlyozott médiaviszonyokat szerettünk volna. Azt, hogy az újságírók ne a kormány elleni küzdelmet tekintsék fő feladatuknak, hanem tájékoztassák az embereket az új rendszer működéséről és a megnyíló lehetőségekről. A televízió például az 1980-as évek végén remekül kommunikálta Kupa Mihályék személyi jövedelemadózását – mi is valami ilyesmit vártunk volna a médiától. Ehhez képest ilyen műsorok még véletlenül sem voltak a tévében, merthogy az újságírók többsége nem velünk szimpatizált. Szerintem súlyos szereptévesztésben voltak, s működött bennük az öncenzúra. Ha netán eszükbe jutott egy kormánypárti gondolat, azt sietve elfojtották magukban.
– Van valami, amit megbánt a médiaháborúként elhíresült adok-kapokban ?
– Nem tudok ilyesmit felidézni, mert mindig jogállami keretek között igyekeztem megoldani a problémákat, és soha nem gondolkodtam úgy, mint például Csurka, aki szerint rendőrökkel kellett volna kivezetni a tévéelnököt a székházból. Miközben kemény harcban álltunk a médiaelnökökkel, valamint a mögöttük álló, a balliberális médiatúlsúly fenntartásában érdekelt ellenzékkel és a köztársasági elnökkel.
– Tényleg, azóta kibékült az akkori tévéelnök Hankiss Elemérrel?
– Néhány éve összetalálkoztunk egy konferencián, remek formában volt, de úgy látszik, romlik a memóriája. Azt mondta, kár. hogy nem politizálok, mert hozzám hasonló nyugodt, érvelő emberekre nagy szükség lenne a mai közéletben. Mondtam, egyezzünk meg: ha te visszamész tévéelnöknek, én is újra aktiválom magam, és aztán megint harcolhatunk majd egymás ellen.
– Mintha az MDF vezető politikusai a mai napig nem tudták volna feldolgozni, hogy az Ellenzéki Kerekasztal felbomlásakor hirtelen nem a kommunisták, hanem az önök ellenzéke lett a kormányon kívül maradt ellenzék.
– Természetes, hogy minden kormánynak van ellenzéke, csakhogy 1990-ben rendszerváltás történt, és továbbra is voltak olyan kérdések, amelyekben kormánynak és ellenzéknek, az egykori ellenzéki kerekasztalosoknak a választások után is együtt kellett volna működniük.
– Egyfajta nemzeti minimumra gondol?
– Inkább rendszerváltó minimumra. Több szimbolikus kérdésben együtt kellett volna működnünk, hogy a magyar társadalom érzékelje a pozitív változásokat, és érzelmileg is azonosulni tudjon velük.
– Visszatekintve hogy látja? Min múlt, hogy nem jött össze?
– Egyértelműen az ellenzék hozzáállásán.
– Tegye a szívére a kezét! Nem arról szól az elmúlt 24 év története, hogy minden párt és politikus rengeteg sérelmet halmozott fel, és berögzült ellenérzései bástyái mögül már meg sem próbálja megérteni politikai ellenfeleit?
– Én megértéssel gondolok hajdani ellenfeleimre. és soha nem tételeztem fel róluk eleve a rossz szándékot. .
– Értjük, de nem ez mérgezi mégis a jelenkor politikáját? Mintha hiányozna Antall József elegáns, gentleman-like politizálása.
– Antallnak is fontos volt, hogy győzzön a választásokon, de nem volt hajlandó mindent alárendelni ennek. Voltak alapvető elvei, amelyekről semmiképpen sem volt hajlandó lemondani, és olyan magatartási szabályok, amelyekhez minden körülmények között ragaszkodott.
– Ez olyasmi, mint a Sólyom László-féle láthatatlan alkotmány? Egyébként gondolta volna akkor, hogy a mostanihoz hasonló alaptörvény születik?
– Úgy vélem, Sólyom László felfogása a láthatatlan alkotmányról egy-egy esetben túlzottan korlátozta a rendszerváltó parlament mozgásterét. Gondolok itt a kárpótlás és az igazságtétel ügyére. Mégis, mi minden esetben elfogadtuk az Alkotmánybíróság döntéseit, még akkor is, ha nem értettünk vele egyet. Ami az alaptörvényt illeti: előkészítését, az ellenzék nélkül történt elfogadását, néhány, nem az alkotmányba való rendelkezését és a módosításait, különösen a negyediket, joggal éri kritika. De tény, hogy változatlanul hagyja azt a közjogi struktúrát, amit annak idején konszenzussal kialakítottunk.
– A rendszerváltásban játszott szerepe megkerülhetetlen. Akkori tevékenysége mennyire volt logikus egymást követő lépések sorozata vagy ad hoc improvizáció?
– Amikor elkezdtem szervezni a Független Jogász Fórumot, meghívtam a lakásomra azokat az ügyvédeket, akikről tudtam, hogy nem szeretik a rendszert. Az első alkalommal ott volt Balsai István, aki azt mondta, hogy az MDF-en belül kellene megszervezni a fórumot. Azt feleltem, nem akarok egy párt jogászszervezete lenni. Utólag mondhatnám: előre láttam, hogy csak így tudjuk tető alá hozni az Ellenzéki Kerekasztalt, hiszen a többi ellenzéki szervezet aligha vonult volna be egy másik párt ernyője alá. Ám ez akkor, 1988 őszén eszembe sem jutott. Miközben arra azért gondoltam, hogy egy esetleges békés rendszerváltás jogászi munka is, és nem bízható kizárólag a hatalom alkalmazottaira, ezért szükség van egy önálló, ellenzéki jogászszerveződésre.
– A korai MDF-en belül mintha markáns különbség lett volna a jogászok és a történészek klikkje között.
– Azért az írókat se felejtse ki! Klikknek ugyan nem nevezném őket, de tény, hogy a korai MDF-ben az irodalmárok játszottak meghatározó szerepet. A kerekasztal-tárgyalásokhoz aztán szükség volt jogászokra és más szakemberekre is, akik persze az MDF elveivel egyetértettek. Ők később. a választások idején fontos szerephez jutottak. Én egyébként nem akartam képviselő lenni, de Szabad Gyuri bácsi meggyőzött, hogy kutya kötelességem elvállalni a képviselői szerepet, mivel már szereztem némi gyakorlatot az Ellenzéki Kerekasztalnál. Antall József később megköszönte, hogy elvállaltam, és leszögezte: habár voltak köztünk nézeteltérések, mindig tudta, hogy alapjában véve egyformán gondolkodunk. S ez elég volt neki.
– Igaz, hogy a mai napig minden évben megünneplik az Antall-kormány megalakulását?
– Csak az utóbbi néhány évben. Antall tanácsadója és egyik legjobb barátja, Osváth György látja vendégül minden év május 23-án az Antall-kormány tagjait. Engem is meghívtak, mondtam Boross Péternek, hogy ez nem stimmel, mert én csak a te kormányodnak voltam a tagja, de ő azt mondta, hogy az ugyanaz.
– Ilyenkor inkább nosztalgiáznak vagy elemeznek?
– Inkább ebédelünk. Meg persze sokat beszélgetünk mindenféléről.
– 1996-ban kilépett az MDF-ből, és Szabó Ivánnal megalapította a Magyar Demokrata Néppártot, amely előbb a Békejobbnak, majd 2002-ben a Centrumnak lett a tagja, hogy végül 2005-ben visszatérjen az MDF-be. Miért e vargabetű?
– Semmiféle vargabetű nincs ebben! Mindig is az antalli értékek alapján álltam, de fontosnak tartottam, hogy több párt legyen jelen a jobbközép térfélen. Ugyanakkor összefogáspárti voltam: hittem, hogy az egymáshoz közel álló pártoknak – az önálló identitásuk megtartása mellett – össze kell fogniuk. 1996-ban ennek jegyében hoztuk létre a Magyar Demokrata Néppártot, és elismerem, egyre reménytelenebb helyzetben, különböző formációkat alakítva, de mindig ugyanazokért a célokért politizáltam. 2005-ben aztán beláttuk, hogy nem maradt semmiféle mozgásterünk, ezért az MDNP beolvadt az MDF-be. De ekkor már aktív politikai szerepet nem vállaltam.
– Azért hullajtott néhány könnycseppet az MDF kimúlásán?
– Az MDF megszűnése mindenképpen veszteség az egész politikai élet számára. Még akkor is, ha Bokros Lajossal ez már nem a korábbi MDF volt.
– A mostani tudásával mit tett volna másként?
– Ha az lett volna a célom, hogy mindenáron fönnmaradjak a politikában, sok mindent másként kellett volna csinálnom, de soha nem ez volt a célom, hanem az, hogy tegyek valamit ezért a közösségért. Hogy mégis, mit lehetett volna másként csinálni? Mondjuk, lehet, hogy nem kellett volna kiválni az MDF-ből, és meg kellett volna próbálni a párton belül megvívni a harcot, bár valószínűleg nem sok esélyünk lett volna.
– Sokan vádolják a korai MDF-et a jobboldalról azzal, hogy nem volt igazi elszámoltatás, nem kérték számon a kommunisták bűntetteit. Némileg átértelmezve Antall József klasszikus mondását, azt róják fel, hogy „nem tetszettek forradalmat csinálni”.
– Tény, hogy 1989–90-ben Magyarországon forradalom zajlott le, ha a változások mértékét és gyorsaságát nézzük, de csak ebben az értelemben. Hiszen ezek a valóban forradalmi változások nem egy népfelkelés nyomán következtek be. Egy népfelkelés radikalizmusát számon kérni a szabad választásokon többséget szerzett kormányon vagy naivitás, vagy tudatos demagógia. Amikor Antall József azt mondta: „Tetszettek volna csinálni forradalmat!”, a jóhiszeműeket akarta figyelmeztetni a naivitásukra és a demagógok rosszhiszeműségére.
– Külső megjelenése is forradalmárhoz illő: legendás frizurája ugyanolyan, mint negyedszázada volt. Ez családi örökség, vagy ön találta ki a megjelenését?
– Édesapám középen választotta el a haját, s neki bajsza volt és nem szakálla, ami kétségkívül többeknek szemet szúrt. Amikor 1971-ben elvégeztem az egyetemet és ügyvédjelöltnek jelentkeztem, fogadott az ügyvédi kamara főtitkára, aki szóvá tette „borzasztó” szakállamat, mondván, hogy erre nincs precedens az ügyvédi karban. Erre körbemutattam a nagy fogadóteremben, ahol a falakat csupa legendás ügyvéd, Kossuth, Szemere és a többiek képei díszítették. Egyik sem volt közöttük csupasz állú. Az akkor volt, felelte a főtitkár, ma más világ van. Amikor pedig megint más világ lett és én még mindig szakállasan belügyminiszter lettem, Paul Hefty, a Frankfurter Allgemeine Zeitung tudósítója azt írta, ez lett volna a megfelelő alkalom Kónya Imrének arra, hogy megszabaduljon bozontos szakállától, ám sajnos elmulasztotta. Ezt a mai napig sem bánom, bár most már őszbe csavarodott, de változatlanul kényelmes.
– Úgy tűnik, ön a korábbi idők értékeinek abban is hűséges követője, hogy még a mobiltelefonja is a rendszerváltás körüli időket idézi. Ilyet már csak múzeumokban mutogatnak.
– A fiaim is mondják, hogy vegyek már egy okostelefont, de nem szeretném, ha a mobilom okosabb lenne nálam. Telefonálni pedig ezzel is lehet.
– Annak idején sokat csipkedte a sajtó amiatt, hogy 60 ezer forintos havi tiszteletdíjával ön volt az egyik legjobban kereső országgyűlési képviselő. Nagy visszalépést jelentett 1998-ban visszatérni az ügyvédi praxisához?
– Éppen ellenkezőleg! A rendszerváltozás előtt is sikeres ügyvéd voltam, és a politikából való kikerülésem újabb anyagi fellendülést eredményezett. Médiajoggal kezdtem foglalkozni, és komoly sikereket értem el. A TV2 és a Sláger Rádió képviselőjeként gyakran levertük az ORTT-t. Nagy élmény volt, hogy a bírák nem a volt politikust látták bennem, hanem elismerték jogi felkészültségemet, és komolyan vettek.
– Szóval csak nem lett vége a médiaháborúnak... Mikor jutott arra a következtetésre, hogy soha többet nem foglalkozik politikával?
– Ha lehetne megint csinálni egy antalli értékeket képviselő pártot és ha egy ilyen formáció igényt tartana a közreműködésemre, abban azért szívesen vállalnék szerepet.
– Mennyi esélyt lát erre?
– Semennyit.
