(Népszava, 1996. 07. 17.)
Az olimpiában talán a várakozás időszaka a legszebb. Amikor napról napra érezni lehet, hogyan alakul át fokozatosan az ország hangulata. Hogyan veszi át a kiábrándultság, a fásultság helyét a pezsgő várakozás és a remény, az egymás ellen feszülő indulatokat hogyan váltja fel az egyetértés és a bizalom. Bevallom, erre a hangulatra számítottam, amikor a parlament nyári ülésszakának utolsó napjára időzítettem annak a javaslatnak a benyújtását, amely a mindenkori átlagkeresetnek megfelelő járadékot biztosítana minden idők magyar olimpiai bajnokainak harmincöt éves koruktól életük végéig.
Politikai hovatartozástól függetlenül szinte mindenki üdvözölte és támogatta a javaslatot. (Ami persze nem jelenti azt, hogy az olimpia után, szeptemberben a parlamentben is így lesz, mindenesetre a közvélemény és a sajtó egységesen pozitív fogadtatása ebből a szempontból is biztató.) Persze megjelentek olyan glosszák is, amelyek azt a következtetést szűrték le, hogy íme, a politika változatlanul saját céljaira használja a sportot, hogy az egésszel csak azért hozakodtam elő, hogy magamat és az újonnan alakult Magyar Demokrata Néppártot népszerűsítsem (miért baj, ha egy javaslat úgy hoz hasznot az országnak, hogy egyúttal népszerű is?). Felvetették azt is, hogy vajon miért nem belügyminiszterként álltam elő a javaslattal (érdekes eljátszani a gondolattal, hogy vajon mit kaptam volna ugyanezen glosszaíróktól, ha netán valóban a választási kampány idejére eső – alig féléves – belügyminiszterségem alatt terjesztek elő hasonló tartalmú javaslatot?). Az olimpia előtti hangulatban azonban egyetlen olyan megnyilvánulás sem akadt, amely magát a javaslatot ne tartotta volna támogatandónak.
Az elképzelés fogadtatásának azonban van egy, az olimpia utáni időszakra is érvényes tanulsága. Mielőtt benyújtottam volna a törvényjavaslatot, ismerőseim körében széles körű „magán-közvéleménykutatást” végeztem. A legkülönbözőbb korú és foglalkozású megkérdezettek egyöntetű helyeslése cáfolja azt az eléggé elterjedt megítélést, hogy az emberek gondolkodására a „dögöljön meg a másik tehene is!” vélekedés lenne jellemző. A magyar társadalom romló anyagi helyzetében érzékenyen reagál ugyan az olyan gazdagodásra, amely mögött nem érzékel valódi teljesítményt, de a kiemelkedő és a közösség számára is hasznot hajtó tevékenység jutalmazását nemcsak elfogadja, hanem igényli is.
Az olimpiai bajnokok teljesítménye pedig a közösség számára hasznos teljesítmény, és ezt a társadalom a kezdetektől így értékelte. Az ókori olimpiák bajnokai adómentességben részesültek, tiszteletükre szobrot emeltek, az államtól életük végéig rendszeres ellátást kaptak, de a jelenkor bajnokai is mind nagyobb elismerésben részesülnek. Állami kitüntetések, díjak, pénzbeli jutalmak, a kisebb közösségek sokszor életre szóló adományai, de számos országban az állam által garantált szociális ellátások jelzik ezt az általános társadalmi megbecsülést. Az olimpiai bajnokok hazánkban is állami kitüntetéseket és az ötvenes évektől kezdődően pénzjutalmat is kaptak. (Ennek összege fokozatosan növekedett, Atlantában már 3,5 millió forint lesz.) A pályafutásukat befejezett sportolók azonban kikerültek az állam érdeklődési köréből, korábbi juttatásaik megszűntek, a civil életbe való beilleszkedésüket. lényegében nem segítették elő.
Az évek során számos volt olimpiai bajnok anyagilag olyan méltatlan helyzetbe került, amelyet mindenképpen orvosolni kellett. Ezért a nyugdíjkedvezményekről szóló 30/1985. -számú kormányrendelet 1988-ban történt módosítása révén „az olimpiai játékokon aranyérmet szerzett magyar állampolgárok” nyugdíját havi 2500 forinttal kiegészítették. (Mellesleg ezt a rendelkezést is olimpiai évben hozták.) A politikai érdemekért adott nyugdíjakat megszüntető törvények ezt a pótlékot megerősítették, illetve a világbajnok sportolókra is kiterjesztették, viszont az összeg azóta sem emelkedett, miközben csaknem háromszorosára nőttek a megélhetési költségek.
A megoldás azonban nem a nyugdíjpótlék összegének emelésében keresendő. Nem elegendő ugyanis, ha az öregségükre hátrányos helyzetbe került, kiemelkedő teljesítményt nyújtó sportolót segélyszerű nyugdíj-kiegészítésben részesítjük, hanem indokolt, hogy a sporttevékenységétől visszavonult olimpiai bajnoknak a társadalom számára nyújtott értékes szolgálatát viszonozzuk. Az, hogy a járadékot kiterjesszük-e a többi olimpiai érmesre, a világbajnokokra, esetleg a paraolimpiák győzteseire, alapvetően költségvetési kérdés, ezért meghaladja egy ellenzéki képviselő kompetenciáját. (Mint előterjesztő, mindenesetre boldogan támogatnék minden bővítésre irányuló kormánypárti módosító indítványt.)
Az viszont meggyőződésem, hogy az olimpiai bajnok sportolók megbecsülésének kérdését semmiképpen sem lehet a rászorultság oldaláról megközelíteni. Legalábbis az ő esetükben nem csupán a nyugdíjaskorúaknak, hanem az aktív sportolásból visszavonultaknak kell rendszeres összeget juttatni, és nem azon az alapon, hogy ki mennyire szorul a támogatásra, és rászorul-e egyáltalán, hanem mindenkinek azonos mértékben, az olimpiai bajnok által nyújtott kiemelkedő és országa számára hasznos teljesítmény ellenértékeként.
Az olimpiai győzelmek ugyanis különleges vonzerőt gyakorolnak, elsősorban a fiatalság körében, és ezáltal pozitív hatással vannak egy ország sportéletének általános fejlődésére. Másfelől az olimpiai játékokat az egész világon fokozott figyelem kíséri, ezért az olimpiai győzelem a bajnok országának, nemzetének elismertségét is növeli, a televízió által megsokszorozott hatásfokkal. Egy-egy győzelem esetén az olimpiai bajnok nemzeti lobogója, himnusza szinte a világ összes országában hosszú percekre megjelenik a képernyőn, aminek „reklámértéke” felbecsülhetetlen. (A becslések szerint az atlantai játékokat 170 országban naponta átlagosan 2 milliárdan! kísérik majd figyelemmel, a versenyekről 15 ezer újságíró tudósít.)
Az olimpiai bajnoki járadék az utánpótlásra is serkentően hathat. Aggasztó ugyanis mindaz, ami az utóbbi időben ezen a téren tapasztalható. A pályafutását befejező élvonalbeli sportolók száma folyamatosan meghaladja a nemzetközi szintre jutó új tehetségekét. Az igazolt versenyzők száma tíz év alatt 37 százalékkal, az utánpótláskorúaké 41 százalékkal apadt. A Központi Sportiskola felvételi vizsgáira jelentkezők száma 1986-tól 1994-ig 875-ről 42 főre esett vissza. A nemzetközi eredményességben ma még nem mutatkozik látványos visszaesés, de az utánpótlás lemorzsolódása miatt mindez néhány év múlva szükségszerűen bekövetkezik. A sikersportágak száma máris csökkenő tendenciát mutat, az olimpiai éremesélyesek kétharmada három sportágra korlátozódik.
A sporttörvénytől mindenki azt várta, hogy biztos alapokra helyezi a sportfinanszírozás ügyét, és ezzel a leépülés folyamatát segít megállítani. A közvélekedéssel ellentétben ugyanis nálunk az állam messze kevesebbet költ a sport támogatására, mint amennyit erre a fejlett országokban fordítanak, még a lényegesen alacsonyabb nemzeti jövedelemhez viszonyítva is. (Míg Nyugat-Európában átlagosan a GDP 1,3 százalékát, nálunk 0,5 ezrelékét! fordítják erre a célra.) A sport jelenleg kétmilliárd forint támogatást kap, amihez egymilliárd körüli saját bevételt lehet hozzászámolni. Szakértők egybenhangzó véleménye szerint legalább további hárommilliárdra lenne szükség ahhoz, hogy a finanszírozási rendszer ne omoljon össze. A sporttörvényben erre kellett volna biztos forrást találni, például a szerencsejátékok vagy az élvezeti cikkek adójából. Ezzel szemben mindössze hétszázmillió forint nagyságrendű normatív forrást sikerült a kormánytól kicsikarni, ami azt jelenti, hogy a sporttörvény megszavazása tulajdonképpen a tervezhetetlenség törvényesítését jelentette, és annak az állapotnak a konzerválását, amelyben a leépülés megállíthatatlanul folyik tovább.
Ebben az összefüggésben persze mosolyogtató lenne, ha túlértékelnénk az olimpiai bajnoki járadék ösztönző hatását, bár az a perspektíva, hogy olimpiai bajnoki aranyérem esetén a visszavonuló sportoló megélhetése mindenképpen biztosított, előnyösen befolyásolhatja a szülők döntését, hogy támogassák tehetséges gyermekeik aktív sportolását. A járadék ellensúlyozza azt a hátrányt, amit a sportoló azáltal szenved el, hogy az életre készülés időszakában energiái nagy részét a sportra fordítja, aminek káros következményeivel a sportolók többsége visszavonuláskor kerül szembe.
Jelenleg százharminckilenc Magyarországon élő olimpiai bajnokunk van, közülük tizenhatan még nem töltötték be a harmincötödik életévüket. Ez annyit jelent, hogy a jövő évi költségvetést az olimpiai bajnoki járadék alig több mint ötvenmillió forinttal terhelné, ami indokolt befektetés a társadalom részéről, hiszen várhatóan sokszorosan megtérül majd a jövőben.
Az atlantai televíziós közvetítések közben sugárzott reklámok díja állítólag egyetlen percre 1,2 millió dollár. Ebből az összegből éppen négy éven át (a legközelebbi olimpiáig) fedezni lehet az olimpiai bajnokainknak fizetendő járadék teljes összegét...
