(Népszabadság, 1995. 08. 25.)
A kormány megszorító intézkedéseinek érvényesülését megakadályozó alkotmánybírósági döntést követően a Népszabadság július 15-i számában Kis János Összekuszálódó hatalmi ágak címmel másfél kolumnás cikket tett közzé. Ebben egyrészt az Alkotmánybíróság és a kormány összeütközésének okait vizsgálta, másrészt egy olyan eljárásra tett javaslatot, amely reményei szerint biztosíthatná, hogy az Alkotmánybíróság a jövőben ne állhasson a kormánytöbbség által feltétlenül szükségesnek ítélt megszorítások útjába. A cikkben foglaltakkal alapvetően nem értettem egyet – korántsem a jelenlegi ellentétes, hanem éppenséggel az 1989-es azonos pozíciónkból kiindulva és ezt Ki kuszálja össze a hatalmi ágakat? címmel július 28-án a Népszabadságban részletesen meg is indokoltam.
Ehhez képest meglepetéssel olvastam a lap augusztus 11-i számában a Kis János cikkének címében is kiemelt javaslatot, hogy próbáljuk meg végiggondolni, miről szól közöttünk a vita. A válaszcikkben „félreértésnek” minősíti azt az állításomat, hogy az általa javasolt eljárás „szabadságot adna a kormánynak az alkotmánybírósági döntések felülvizsgálatára, és ezzel megszüntetné a végrehajtó hatalom alkotmányos korlátozását”. Sérelmezi továbbá, hogy javaslatát veszélyesnek ítélem a parlamentáris demokráciára és a jogállamiságra.
A következőkben megkísérlem vitapartnerem számára egyértelműsíteni, hogy miért tartom az általa vázolt eljárást és egész gondolatmenetét demokratikus berendezkedésünkkel és a jogállamisággal ellentétesnek, veszélyesnek és ezért elfogadhatatlannak, hogy mi az, amiben nem érthetünk egyet.
A döntés nem mérlegelhető
Az általa javasolt eljárás lényegét újabb cikkében K. J. az alábbi mondatban foglalja össze:
„A kormány, szükség esetén, még költségvetési koncepciója kialakításakor keresse meg az Alkotmánybíróságot; a testület mutasson rá, hogy a tervezett elvonások közül melyek a különösképpen aggályosak, a törvényjavaslat elkészítésekor a kormány, lehetőségeihez mérten (kiemelés tőlem – K. I.) vegye figyelembe a bírák útmutatásait.” Nos, itt van közöttünk az alapvető – és úgy tűnik, feloldhatatlan – nézeteltérés, erről szól a vita. (Bevallom, cikkem megírásakor azt hittem, hogy ez mindenki számára nyilvánvaló, nem is szükséges további végiggondolás, de ha Kis János úgy véli, hogy erre szükség van, ám legyen.) Vitapartnerem tehát úgy értelmezi az Alkotmánybíróság és a kormány hatáskörét, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezését a kormánynak csak „lehetőségeihez mérten” kell figyelembe vennie. Ezzel szemben a hatályos jogrend szerint az Alkotmánybíróság döntése mindenki számára kötelező. Természetesen ez vonatkozik az Alkotmánybíróság valamennyi döntésére. Nem csupán azokra, amelyekkel az Alkotmánybíróság utólag minősít alkotmányellenesnek és semmisít meg egy már megszületett jogszabályt, hanem az előzetes normakontrollra és az elvont alkotmányértelmezést tartalmazó határozatokra is. Az Alkotmánybíróságnak nincs mérlegelhető döntése. Senkinek sincs joga mérlegelni, hogy elfogadja-e vagy sem az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezését. A határozatában megnyilvánuló alkotmányértelmezést mindenkinek tudomásul kell vennie. Természetesen a kormány sem hagyhatja figyelmen kívül a kötelező alkotmányértelmezést, miként a parlament és a köztársasági elnök sem.
De ugyancsak az említett okokból képtelen és a jogállamisággal ellentétes az, ahogyan K. J. az általa javasolt eljárás következő szakaszát elképzeli: „Ha az utólagos normakontroll során az Alkotmánybíróság azt találja, hogy a kormány minden lehetőt megtett (kiemelés tőlem – K. I.) az általa képviselt alkotmányos elvek érvényesítésére, akkor már nem helyezi hatályon kívül a törvényerőre emelt rendelkezéseket ...” Az Alkotmánybíróság nem vizsgálhatja azt, hogy megtett-e a kormány „minden lehetőt” az alkotmányos elvek érvényesítésére, hanem köteles megsemmisíteni a megszületett normát, ha az utólagos normakontroll során észleli, hogy olyan jogszabály született, amely ellentétes az ő korábbi határozatával. Nem vizsgálhatja, mivel az Alkotmánybíróságot köti a törvény, amely szerint döntése kötelező, és mert a felülvizsgálati jog nem a jogszabályok indokoltságára, hanem alkotmányosságára vonatkozik.
Játékszabályok
Sajnos K. J. – mindkét cikke gondolatmenetéből ez következik – el tud képzelni olyan gazdasági vészhelyzetet, amikor a jogállamiság keretei átléphetők. Én viszont úgy vélem, hogy akkor van „vészhelyzet", ha valaki át kívánja lépni a jogállami kereteket. Azokat a jogállami kereteket, amelyek között az 1989-es közmegegyezés szerint az ország kormányozható, az átalakulás megvalósítható, és amelyeket a magyar jogrend szerint az alkotmány alapján az Alkotmánybíróság hivatott meghatározni.
Cikke bevezetőjében Kis János úgy fogalmaz, hogy „az érdekek és eszmék demokratikus versengése csak akkor tartható fenn közmegelégedésre, ha az alapvető játékszabályokat gyakorlatilag mindenki helyesli”. A kerekasztal-tárgyalásokon szabaddemokraták és magyar demokraták, fideszesek és kisgazdák, kereszténydemokraták és a Magyar Néppárthoz tartozók, a Bajcsy-Zsilinszky Társaság és a Szakszervezetek Demokratikus Ligája között alapvető volt az egyetértés, hogy az MSZMP-vel azokról a játékszabályokról kell tárgyalni, amelyek között az átalakulás végbemehet. Ezeket a játékszabályokat alakítottuk ki a háromoldalú tárgyalásokon, és az SZDSZ – bár a megállapodást végül is nem írta alá – a benne foglalt alapelveket soha nem vonta kétségbe. És eddig még senki sem kérdőjelezte meg azt a társadalmi közmegegyezést, amely a kerekasztalnál született megállapodásnak legitimációs alapja volt, hogy az átalakulást és annak során az ország kormányzását békésen, fokozatosan és a jogállami keretek betartása mellett, tehát alkotmányosan, törvényes eszközökkel kell végrehajtani. Úgy tűnik, az 1989-es közmegegyezés három eleme közül a fokozatosság követelményét a jelenlegi koalíció a jövőre nézve nem tartja fenntartandónak vagy fenntarthatónak. Ezt persze a választópolgároktól bizalmat kapott mindenkori kormánytöbbség megteheti, hiszen a kormánynak – a politikai felelősség vállalása mellett – joga van arra, hogy az elképzelése szerinti gazdaságpolitikát alkalmazza. Az 1989-es társadalmi közmegegyezésnek azt az elemét viszont, amely a jogállami keretek fenntartására vonatkozik, senkinek sincs joga kétségbe vonni. Ez valóban olyan „alapvető játékszabály”, amelyet demokráciában helyesnek elfogadni minden politikai erőtől elvárható követelmény.
Méltányolom ugyanakkor Kis János törekvését, hogy keresi a megoldást, amellyel a jövőben elkerülhető lenne, hogy az Országgyűlés által meghozott döntéseket az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánítsa és megsemmisítse. Való igaz, hogy különböző módon lehet értelmezni az alkotmány egyes rendelkezéseit, bár az évek múlásával terebélyesedő alkotmánybírósági joganyag az esetek többségében eligazítást nyújt a jogalkotóknak. Mégsem lehet kizárni, hogy a kormány előzetes alkotmányértelmezésre kérje föl az Alkotmánybíróságot egy-egy konkrét üggyel kapcsolatban. Ez azonban semmiképpen sem válhat rendszeressé, mert ez esetben valóban összekuszálódhatnak a hatalmi ágak, és „alkotmánybírósági kormányzás” alakulhat ki. A kormánynak ezért mindenekelőtt saját alkotmányjogi szakértőire kell támaszkodnia, akik az Alkotmánybíróság korábbi döntéseiből nagy valószínűséggel következtetni tudnak az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezésére. Az sem baj, ha e körben figyelemmel vannak az ellenzék érvelésére is, és nem minősítik obstrukciónak, ha az ellenzék képviselői számarányukat jelentősen meghaladó időtartamban érvelnek a parlamentben. Így volt ez a megszorító törvénycsomag vitájában is, amikor a tárgyalási időből az MDF 18 óra 30 percet, az MSZP 8 óra 32 percet, a Fidesz 7 óra 28 percet, a KDNP 5 óra 20 percet, az SZDSZ 5 óra 18 percet, a kisgazdapárt pedig 4 óra 9 percet vett igénybe, miközben a felszólalások túlnyomó többsége megfontolandó érveket tartalmazott. Több képviselő is felhívta a figyelmet a javaslat alkotmányellenes részeire, valamint az Alkotmánybíróság gyakorlatára, amelynek alapján többek között az is világos és nyilvánvaló volt, hogy a gyermekvállaláshoz kötődő szociális juttatások közül legalábbis azokat, amelyek rövid távú és meghatározott ideig tartó szolgáltatást jelentenek az állam részéről, nem lehet jogszerűen megvonni azoktól, akik ezen juttatások tudatában vállaltak gyermeket. A szerzett jogok megvonása ellen magam három felszólalásban érveltem a parlamentben, és ismertettem a 62/1993. (XI. 29.) sz. alkotmánybírósági határozat vonatkozó részét. Olyan módosító indítványokat terjesztettem elő, amelyek elkerülhetővé tették volna azt, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisítse a parlament döntését. Örülök, hogy K. J. a jövőre nézve ugyanerre törekszik. De nem tudom elfogadni, hogy ennek során olyan eljárást javasol, amely lehetővé tenné a kormány számára, hogy figyelmen kívül hagyja a tervezett intézkedés alkotmányellenességére vonatkozó előzetes alkotmánybírósági álláspontot. Nem jó, ha az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánít egy parlamenti vagy kormányzati döntést, de még rosszabb, ha viszonylagossá válnak a jogállami keretek. Ezen a területen semmiféle engedmény nem tehető.
Veszélyes felfogás
Kis János elismeri, hogy nemcsak a szociális biztonsághoz fűződő jog, hanem a szabadságjogok biztosítása is jelentős költségeket ró az államra, hiszen rendőrségre, ügyészségre, bíróságokra van szükség, amelyek védelmezik az emberek szabadságjogait. A továbbiakban Kis János mégis úgy érvel, hogy amíg a rendőrség, bíróság, ügyészség és büntetésvégrehajtás együttes költségvetése 1995-ben a központi költségvetés 1,5 százalékát tette ki, addig a szociális kiadások a költségvetés 22 százalékát vitték el. Ezért a szociális biztonságra a vonatkozó alkotmányos jogok akár az Alkotmánybíróság által előzetesen alkotmányellenesnek minősített módon is megvonhatók.
Rendkívül veszélyesnek tartom ezt a felfogást, ugyanis nem lehet eldönteni, hol a határ, és könnyen lehet, hogy valaki egyszer azt fogja mondani, hogy akár a bíróságokat is meg lehet szüntetni, mert fenntartásuk sokba kerül az államnak. Vagy a parlamentet, a pártokat és az egész demokratikus intézményrendszert, hiszen a diktatúra megtakarítást jelent a költségvetésnek.
Az alkotmányosság érvényesülését nem lehet függővé tenni attól, hogy az a költségvetés hány százalékát érinti. Jogállamban az Alkotmánybíróság döntéseit mindenkinek – így a kormánynak is – be kell tartania. Nem csupán „lehetőségeihez képest", hanem minden körülmények között.
