(Új Magyarország, 1995. 04. 13.)
Mindkét megállapodást – az 1989. szeptember 18-ait, melyet az Ellenzéki Kerekasztal kötött az akkor még hatalmon lévő MSZMP-vel, valamint az első szabad választást követő, 1990. április 29-i megállapodást, amelyet a már győztes MDF kötött a második legnagyobb párttal, az SZDSZ-szel – már szinte a megállapodások aláírásának másnapjától mind a mai napig támadták és támadják. Miért e nem lankadó igyekezet? A kérdés annál inkább jogos, mert az ellenzők leginkább abból a politikai csoportosulásból kerülnek ki, amely e paktumokkal bizonyítható módon nyert. Ismételve: miért hát mégis a nem szűnő acsarkodás? Erre a kérdésre keressük a választ, amikor a Polgári Szövetség vezető politikusainak nézeteivel ismertetjük meg az olvasót. Közben betekinthetünk a politika művészetének lázálmoktól sem mentes csarnokába, tapasztalván, hogy e különös emberi foglalatosság ideális esetben nem más, mint a kompromisszumok művészete. (Eddig Für Lajost, az MDF elnökét, Boross Pétert és Lezsák Sándort, a párt alelnökeit kérdeztük. Most Kónya Imre, az MDF frakcióvezető-helyettese mondja el véleményét. (A feltett kérdéseinket – hely hiányában – nem közöljük, azokra a válaszokból könnyen lehet következtetni.)
Akik Antall Józsefet a politikai megállapodások aláírása miatt megalkuvással vádolták, a totális érdekérvényesítést, a pártállamban évtizedeken át megszokott hatalmi politikát kérték számon rajta. Holott a politikai megállapodás nem a totális érdekérvényesítés műfaja. Az Antall József által képviselt oldal – az Ellenzéki Kerekasztal, illetve az MDF – mint tudjuk, korántsem hatalmi pozícióból kötötte a két megállapodást, így a hatalmi politikától megszokott „eredményt" számon kérni rajta oktalanság. Az EKA éppenhogy kívül volt rekesztve a hivatalos hatalomból, míg tárgyalópartnerei a kizárólagos hatalom képviselői voltak. Az MDF pedig a szabaddemokratákkal kötött megállapodás idején a választások győzteseként is csak a leadott szavazatok 24 százalékát nyerte el, és a parlamentben sem rendelkezett a mandátumok többségével.
Ilyen körülmények között az érdekérvényesítés szempontjából is kifejezetten előnyösnek lehet értékelni a megállapodásokat. Előzetesen aligha remélhette bárki az Ellenzéki Kerékasztalon belül – és tanúsíthatom, nem is remélte –, hogy az előzetes elnökválasztás ügyét kivéve tulajdonképpen mindenben az EKA álláspontjának érvényesítésével lehet megállapodni a szabad választás feltételeiben.
Az SZDSZ pedig a kétharmados törvények döntő részének elvetésével alapvető ellenzéki pozíciókat adott fel, ráadásul a kormány stabilitását biztosító konstruktív bizalmatlanság intézményét is sikerült elfogadtatni, holott ez eredetileg a célkitűzések között sem szerepelt. Jellemző, hogy Tölgyessy azt nem is merte egyedül elfogadni, és az utolsó tárgyalásra magával hozta Kis Jánost, aki végül is a tárgyalások lezárása előtt, az utolsó pillanatban bólintott rá a konstruktív bizalmatlanság intézményére. Nagyon jól tudták, hogy mit adnak fel ezzel. Az SZDSZ stílusának ugyanis nagyon megfelelt volna, ha egyenként lövik ki a koalíciós kormány minisztereit, és ezen keresztül buktatják meg a kormányt. Ennek a lehetőségét szüntette meg az MDF-SZDSZ-megállapodással megteremtett bizalmatlansági intézmény.
Egy politikai megállapodást azonban alapvetően nem az minősít, hogy mennyit sikerül érvényesíteni az előzetes elképzelésekből, és mennyit kell engedni az ellenfélnek. Hanem alapvetően az, hogy azt a célt, amit el akarunk érni a megállapodással, vajon csakugyan a megállapodás szolgálja-e leginkább, vagy esetleg van olyan alternatíva, amely kedvezőbb feltételeket biztosít a kitűzött cél érvényesülésének, mint a megállapodás.
A cél 1989-ben a szabad választások tisztességes feltételeinek megteremtése és ezen keresztül a rendszer békés, de gyökeres megváltoztatása volt. Az Ellenzéki Kerekasztal szervezetei a lehető legjobb feltételeket alkudták ki a tárgyaláson a rendszerváltozás számára. Megállapodás híján az MSZMP egyedül dolgozta volna ki a választások feltételeit, és nem tett volna engedményeket az ellenzéki oldalnak. Ebben az esetben az MDF lehetősége az lett volna, hogy kívülről támogatja az MSZMP reformerőit, és megpróbál pozitív változást elérni a párton belül: ily módon a helyes irányban befolyásolni a döntést.
Az Ellenzéki Kerekasztal létrejöttét megelőzően az egyes pártoknál folytatott tapogatózásaim során Bíró Zoltán telefonon határozottan közölte, hogy szerinte nincs szükség semmiféle Ellenzéki Kerekasztalra.
Tény, hogy 1988-ban még valóban az látszott az átalakulás egyetlen reális lehetőségének, ha a párton belül történik elmozdulás.
1989 tavaszára azonban már sokat változott a helyzet. Gorbacsov megerősödött, a hazai rendszer erodálódása felgyorsult, március 15-én az ellenzéki pártok rendezvényein a hivatalos megemlékezés résztvevőinek sokszorosa jelent meg. A hatalom jelentősen meggyengült, az ellenzéki politikai erők támogatottsága megnövekedett. Bár egyelőre csak halványan, de fokozatosan kirajzolódott az esélye egy valódi rendszerváltozásnak. Ennek viszont alapfeltétele volt az ellenzéki összefogás és együttes fellépés a hatalmon lévő párttal szemben.
A másik megoldás mellett a hatalom birtokosai saját maguknak biztosítottak volna előnyöket a választásokon, részben bevonva a hatalomba az MDF-et. A következmény a választások után egy MSZMP-vezette kétpárti koalíció, ami nyilván a rendszerváltozásnak rosszabb esélyeket biztosított volna, mint az a kormányzás, amely a kerekasztal-megállapodások alapján megtartott választásokat követően az MSZMP mellőzésével jöhetett létre. Valószínű az is, hogy egy ilyen kormány nem élte volna meg a ciklus végét, és egy előrehozott választáson az MSZMP mellett az MDF is elbukott volna. így a lerövidített ciklust követő második időszakban az SZDSZ kormányozhatta volna az országot. Azok, akik az Ellenzéki Kerekasztal és a háromoldalú tárgyalások helyett az MSZMP reformerőivel való összefogást azért látták volna szívesebben, mivel ettől a szabaddemokraták háttérbe szorítását remélték, nem árt, ha tovább gondolják a lehetséges fejleményeket.
Azzal, hogy az MDF – ahelyett, hogy az ellenzék legjelentősebb erejeként egymaga próbált volna az MSZMP reformerőivel összefogni – részt vett az Ellenzéki Kerekasztalban és megállapodást írt alá a hatalom hivatalos képviselőivel, történelmi tettet hajtott végre. Ezáltal vált ugyanis lehetővé a nyílt kimenetelű szabad választások megtartása, majd ennek nyomán a hajdani állampárt bevonása nélkül stabil négyéves kormányzás.
Az SZDSZ-szel kötött megállapodás megítélésénél abból kell kiindulnunk, hogy a Magyar Demokrata Fórum nem kapott többséget a választásokon. Antall József a hasonló eszmeiségű két történelmi párttal, a KDNP-vel és a kisgazdákkal kívánt koalíciót kötni. Az ilymódon biztosított kényelmes parlamenti többség azonban az alkotmány akkori rendelkezései szerint a kormányzáshoz nem volt elegendő, mert ahhoz kétharmados többség kellett volna. Az MDF-nek azonban ez a kétharmad a KDNP-vel és a kisgazdákkal nem, csupán az SZDSZ-szel lett volna meg. Azok, akik ugyancsak az SZDSZ iránti ellenszenvtől indíttatva bírálják vagy bírálták a miniszterelnököt a paktum megkötése miatt, makacsul figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a paktum alternatívája az SZDSZ-szel kötött nagykoalíció volt.
Különösen groteszk számomra, amikor azok vádolják megalkuvással Antall Józsefet a paktumkötés miatt, akik annak idején jól el tudták volna képzelni az összefogást az MSZMP-vel. Amelynek utódpártja pedig abszolút többsége birtokában egy, az MDF-énél sokkal előnyösebb alkotmányjogi és politikai szituációban is koalícióra lépett a szabaddemokratákkal, amely koalíciót Antall mindenképpen el akart kerülni, és éppen a paktummal tudott elkerülni. A háromoldalú megállapodás aláírása miatt pedig jól emlékezünk, hogy éppen a szabaddemokraták vádaskodtak Antall Józseffel szemben, és terjesztették az országban, hogy ők a következetes kommunistaellenesek, az állampárttal paktáló MDF pedig megalkuvó. Ők, akik mára koalícióra léptek az akkoriban valóban „kíméletlenül" támadott állampárt utódpártjával.
Antall a két megállapodás során nemhogy nem volt megalkuvó, hanem a történelmileg lehetséges alternatívák közül mindkét esetben azt választotta, amely az ország érdekeivel összhangban a legnagyobb esélyt nyújtotta a következetes rendszerváltoztatásra. Utólag ugyan könnyű bölcseket mondani, de a két megállapodás bírálói közül utólag sem hallottam senkitől olyan alternatívát, amely révén következetesebb, gyorsabb lehetett volna a társadalom átalakulása, és kedvezőbbek a felzárkózás esélyei.
Ezen túlmenően, súlyosan tévednek azok, akik a jelen körülmények között igényelnék a hatalmi politikát, a törekvést a totális érdekérvényesítésre. Aligha lehet komolyan venni azt, aki az ellenzéktől igényelné a hatalmi politikát általában kísérő radikális retorikát, kemény konfrontatív politikai lépéseket. Hatalmi politikát kérni számon azon, akinek nincs hatalma, nyilvánvaló demagógia. De a demokráciában a hatalmi politizálás hosszú távon a kormányon lévőknek sem hasznos.
Aki demokráciában saját érdekeinek kizárólagos érvényesítésére törekszik, az legfeljebb rövid távú eredményt képes elérni. Csak kompromisszumkész, kiegyensúlyozott politika hozhat hosszú távra érvényes, tartós eredményeket.
Antall József kompromisszumai minden esetben a hosszú távú célok radikális megvalósítását szolgálják. Ő nem a retorikában, hanem a gyakorlati politikában volt radikális.
Balaskó Jenő
