A szabadon választott parlament és a neki felelős kormány megalakulásával a rendszerváltozás első szakasza lezárult. Következett a második szakasz, amelyet a szovjet csapatok kivonulása koronázott meg és amelyben az Antall József által vezetett kormány a koalíciós frakciókra támaszkodva állandó ellenszélben folytatta a rendszerváltoztatást. Ebben az időszakban már nyoma sem volt a rendszerváltoztatás első szakaszában uralkodó szellemiségnek, a politikai életet kíméletlen küzdelmek, ádáz csatározások jellemezték. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a magyarok nem tudták megélni a visszanyert szabadság és az újrakezdés örömét. A rendszerváltoztatási folyamat betetőzése, a nemzeti függetlenség és az állami szuverenitás visszaszerzése az ellentétektől szabdalt, rosszkedvű magyar társadalmat alig érintette meg. A történelmi pillanat nagyszerűségét csak kevesen érezték át.
A szovjet kormány 1991. június 30-ai határidővel vállalta, hogy kivonják Magyarországról a megszálló csapatokat. Bár az utolsó szovjet katona már június 19-én elhagyta az ország területét, az ünnepségeket az eredeti határidő lejártakor, a hónap utolsó napján tartották. Néhány héttel előtte Király Edit, a rádió Vasárnapi Újság című műsorának szerkesztője felhívott telefonon. Elmondta, hogy június 30-án a galyatetői Kodály-kápolnából fog szólni a műsor, ahol ezen a reggelen hálaadó szentmise lesz, és azt szeretnék, ha előtte ketten mondanánk ünnepi beszédet: Für Lajos és én.
Apám jutott eszembe, aki nem érhette meg ezt a napot. Sokáig mondogatta, hogy guggolva is kibírjuk, amíg kimennek az oroszok, s amikor ez végre bekövetkezett, ő már nem ünnepelhet velünk. Az első dolog, amit eldöntöttem: édesanyámat mindenképpen magammal viszem, ha már apámmal nem tehetem. A második: ez lesz az a beszéd, amelynél hozzáértő szakember segítségét fogom kérni. De Bálint B. András barátom egyre késlekedett vele, így egy alkalmas éjszakán, amikor otthon már minden elcsendesedett, leültem a konyhaasztalhoz és leírtam azt, amit éreztem:
„Hatalmas Isten, hálát adok néked minden magyar nevében. Hálát adok Árpád fejedelem, Géza, Szent István nevében. Szent László, Könyves Kálmán és IV. Béla nevében. Nagy Lajos király és a Hunyadiak, Bocskai István, Bethlen Gábor, Zrínyi Miklós és Rákóczi fejedelem nevében. Széchenyi és Wesselényi, Kölcsey és Kossuth, Eötvös József és Deák Ferenc, Vörösmarty, Petőfi és Arany, Ady Endre, Bartók Béla és Kodály Zoltán nevében. Bajcsy-Zsilinszky és Teleki Pál, Mindszenty József, Nagy Imre és Bibó István nevében, hálát adok néked hatalmas Úr, hogy megszabadítottál minket bilincseinktől.
Üdvöz légy, magyar nép! Hálát adok néked, hogy megmaradni méltóztattál. Hogy ellenálltál a kísértésnek és nem engedtél sötét hatalmak csábító ígéretének, hogy miként édesapám és a vele hasonlóak, kezdetben bizton hitted, hogy guggolva is kibírjuk azt a néhány évet. Az évekből évtizedek lettek, míg az apák helyett utódaik, még remegő térdekkel, de végre felegyenesedhettek.
Tiszteletre méltó magyar nép! Hálát adok néked, hogy miként a megkínzottak, fejet hajtani képtelen voltál senkiházi törpe megkínzóidnak. És miként a pesti srácok, a milliószor dicsőséges pesti srácok, képes voltál véredet ontani mindazért, amiért egy nemzetnek életben maradni érdemes és amiért mi is odahagytunk mindent, ami fontos volt korábbi életünkben. Hogy furfanggal és leleménnyel, utódaidért felelős élni akarással itt maradtál vagy ezer mérfölddel távolabb őrizted konok magyarságodat, várva a szent pillanatra, amely végre valahára elérkezett, amikor összeszorított határainkon belül és azokon túl, mi, összetörtek és megalázottak, de a megaláztatás alól ezerszer is kimenekülők és az összetöretést követően a minket megalázókat megszégyenítő tartással ismét fölegyenesedők, magunkat egy kontinenseket átívelő öleléssel végre egymásba erősíthetjük, hogy egymás kezét soha, soha többé el ne engedjük.”
***
Rég kiszálltam a politikából, de azóta is figyelemmel kísérem az eseményeket. Sok mindennel nem értek egyet, ami Magyarországon és ami Európában történik. De gyerekeimmel és nemrég született unokáimmal együtt szabad országban élek, amely tagja a NATO-nak és az Európai Uniónak. És bármilyen súlyos viszályok vannak az unión belül, Európában immár negyedszázada béke van…
Amikor Hans Süssmuth professzor, a krefeldi székhelyű Adalbert Alapítvány kuratóriumának elnöke közölte velem a kuratórium döntését, hogy 2017-ben én leszek a Nemzetközi Adalbert-díj kitüntetettje, megilletődve köszöntem meg. Soha nem érdekeltek a díjak, kitüntetések, de ez az Adalbert, ez más. Ez volt az a díj, amelyet Antall Józsefnek posztumusz ítéltek oda. Úgy éreztem, egy kicsit helyette is veszem át majd a kitüntetést.
2017. december 8-án Berlinben a Bellevue Palotában a szövetségi elnök díjátadás előtti beszédét hallgatom. Frank-Walter Steinmeier méltatja a Visegrádi Négyek és mindenekelőtt Magyarország kiemelkedő szerepét Európa egységének helyreállításában. Aztán felém fordul, és közvetlenül hozzám intézi szavait. Jóleső érzés tölt el, amikor a Független Jogász Fórumot a történelmi eseménysor elindítójaként nevezi meg. Elégtétel ez a hat másik alapítónak, akik a történelmi folyamatban a háttérben maradtak. A rám vonatkozó jelzőket túlzottnak tartom és kissé feszélyezve érzem magam. „Ön azok közé az emberek közé tartozik, akik akkoriban – 1988-ban – vállalták a felelősséget és a személyes kockázatot – jelenti ki a szövetségi elnök. – Új utakat keresett és talált. A Független Jogász Fórumban és később az Ellenzéki Kerekasztalnál tanúsított bátorsága, ügyessége és bölcsessége döntő mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországról olyan impulzus indult le, amely hatásában messze túlmutatott országa határain; ez volt az az impulzus, amely győzelemre segítette Európában a szabadságot és demokráciát, és megváltoztatta földrészünket.”
Azon veszem észre magam, hogy nem is figyelek a beszédre. Felvillan bennem egy kép apámról, ahogy ott ül a Péterfy Sándor utcai lakás nagyobbik szobájában, felette a saját kezűleg készített, formabontóan ferde, opálüveg betétes álmennyezet, ő fehér ingben, nyakkendővel a televíziót nézi, a magyarul „alámondott” amerikai, háborús tárgyú kalózvideókat. Később utánagondoltam: hetvenéves korában – amennyi akkor én voltam – valóban ez volt a kedvenc időtöltése. Akkor már felhagyott az ügyvédi praxissal és nem járt el otthonról, mégis minden reggel időben felkelt, megborotválkozott, nyakkendőt kötött.
Amikor újra a szövetségi elnök beszédére figyelek, Steinmeier a korábbi díjazottakról beszél: „Közös ezekben az emberekben, hogy nemcsak dolgoztak az egyesült Európa érdekében, nemcsak vitatkoztak róla, hanem mindnyájan hittek is ebben az Európában: hittek azokban a mély gyökerekben, amelyek összekötnek minket. A mai korban, amikor is gyakran túlságosan csüggedten beszélünk Európáról, jól tesszük, ha emlékezünk, mennyire kevéssé magától értetődőnek – sőt nagyon valószínűtlennek – tűnhetett Önnek, kedves Kónya úr, a budapesti Ellenzéki Kerekasztalnál mindaz, amit akkoriban az útjára indított. Meg kellett tanulnunk, hogy az európai integráció nem magától értetődő. Éppen most tapasztaljuk meg, hogy nem is visszafordíthatatlan. Európa jövője nyitott. Rajtunk múlik, miként alakítjuk. Nem akarom eltitkolni, hogy jelenleg bizonyos dolgok, amelyeket Magyarország felől hallunk, zavarnak és felkavarnak minket.”
Ez lehet, gondolom, de bennünket és visegrádi szövetségeseinket mégsem lehet kihagyni Európa jövőjének meghatározásából. Persze tudom, az unió vezető országának elnöke ezzel nagyon is tisztában van. Macron, az új francia elnök azonban a Visegrádi Négyek felfogásával ellentétes jövőt szán az Európai Uniónak és ezt a németek segítségével reméli megvalósítani. Miközben Németországnak a visegrádi államokkal folytatott külkereskedelme több mint 50%-kal haladja meg a francia–német kereskedelmi kapcsolatok volumenét. Az is átfut az agyamon, hogy Antall József már akkor támogatta a német egyesítést, amikor a franciák még ellenezték azt.
Miután a szövetségi elnök nyakamba akasztja a súlyos medáliát, a mikrofonhoz lépek. „Úgy hallottam, hogy Helmut Kohl szövetségi kancellár, amikor átvette a díjat, megjegyezte, hogy ennek jobban örül, mint a Károly-díjnak, mert itt sokkal jobb a társaság” – kezdem a beszédet, és látom, hogy a szövetségi elnök elmosolyodik, Süssmuth professzor felszabadultan nevet. – Nagy megtiszteltetés, hogy mostantól én is ennek a valóban kiváló társaságnak a tagja lehetek, s velem együtt a nyolcvanas évek végén megjelent politikusi nemzedék. Mert én erre a díjra úgy tekintek, mint amellyel a mi akkori, közös teljesítményünket honorálta az Adalbert Alapítvány.”
A szubjektív kitérő után rátérek a lényegre. Az unió magországainak is szeretnék üzenetet küldeni. Tudom, csak illúzió, de egy pillanatra mégis elhiszem, hogy a Bellevue Palota falai közvetítik üzenetemet: „Mi, magyarok – sorstársainkkal, a lengyelekkel, csehekkel és szlovákokkal együtt – a szovjet-orosz megszállás miatt nem lehettünk ott az Európai Unió bölcsőjénél. De Magyarország ezer esztendeje, államalapító Szent István királyunk óta Európához tartozik és hitem szerint Európához fog tartozni az idők végezetéig. A magyar nép a százötven évig tartó oszmán-török uralom és a megszálló szovjet-orosz hadsereg által hazánkra kényszerített négy évtizedes kommunista rendszer alatt is lélekben európainak érezte magát.”
Fogadom a gratulációkat és közben arra gondolok, valószínűleg ez volt az utolsó közszereplésem. Önkéntelenül az órámra pillantok. Ugyanaz az óra, amelyet már a kerekasztalos időkben is viseltem. Eltűnődőm kissé: akkor a negyvenes éveim elején jártam, az idén pedig betöltöttem a hetvenet. Úgy suhantak el felettem az évek, hogy szinte észre sem vettem.
Vacsora után az engem Berlinbe elkísérő barátaimmal ünnepelünk. Mellettem ül a feleségem, akinek mindent köszönhetek. Itt van Tóth László, együtt csináltuk a Független Jogász Fórumot. Venczel Éva, a kezdetektől ott volt mellettem. Tóth Ágnes, a politika utáni időkben volt a munkatársam. Boros Árpád ügyvédjelöltem volt és mentorának tart engem. Fiatal barátaim közül itt van Gulyás Gergely, az idősebbek közül Wéber János. Gergő és János: egy Igen és egy Nem. Két külön világ, s valahol mégis ugyanaz. Mindkettőt egyformán szeretem.
A fiatalok hagyják, hogy mi, idősebbek vigyük a szót. Nosztalgiázunk s az idők változásáról beszélgetünk: „Akkor nálunk még Antall, Európában Kohl és Mitterand, Amerikában az idősebb Bush szabta meg az irányt. Ma Orbán, Merkel, Macron és Trump. És nemcsak a vezetők mások, hanem az alapvető értékekről vallott uralkodó felfogás is. Antall József annak idején azt mondta, hogy »Európában az ateisták is keresztények«. És most mi vagyunk azok, akik a keresztény gyökereket fontosnak tartjuk, s nem a Nyugat. Igaz, az idő múlásával a magyar politika is sokat változott. Antall demokráciafelfogása és Orbáné között jelentős a különbség. És akkor a politikai magatartásról és a stílusról nem is beszéltünk. De az a sok ostobaság, amit egyes nyugati politikusok és sajtóorgánumok a magyar miniszterelnökről és általában a magyarországi viszonyokról összehordanak, távol áll a valóságtól. És hiába a mainstream ellenszenve, Orbán Viktor megkerülhetetlen tényező az európai politikában.
Egy biztos: az egymás elleni háborúskodás nem vezet sehová. Nem vagyunk egyformák, de sokkal több közöttünk az azonosság, mint a különbözőség. És Európa jövőjét közösen kell meghatároznunk. Igaza volt a német szövetségi elnöknek, amikor díjátadó beszédében elismerte, nem kell mindenben egyetértenünk, de leszögezte, hogy »az eltérő meggyőződések közös fundamentumában« és a közös célokban megállapodásra kell jutnunk.”
Ürülnek a palackok, fogyatkozik a társaság. A velem egykorúak, de a fiatalok is sorra elköszönnek. A szálloda bárjában záróra. Akik még együtt maradtunk, rendeltünk néhány palack vörösbort, hogy felvigyük magunkkal. A kétágyas szobában szűkösen ugyan, de azért elférünk. Beszélgetünk, kortyoljuk a borunkat, az interneten régi zenéket hallgatunk, jól érezzük magunkat.
Ránézek az órámra: hajnali három. Ez még ugyanaz az óra, a kerekasztalos, jegyzi meg Gulyás Gergely mosolyogva. Elmerengek kicsit. Lehet, hogy egyszer neki ajándékozom? Feltéve, hogy hordani fogja... A múltról ábrándozol? – kérdezi. A jövőről – válaszolom.
