Amikor 1989. március 22-én a büntetőjogi tanszék könyvtárába belépett, minden szem rá szegeződött. Győzelem – gondoltam elégedetten, miközben elé siettem. – Szabad György vagyok – nyújtotta a kezét –, a Magyar Demokrata Fórum elnökségének megbízásából jöttem. A kissé hivatalos bejelentkezést barátságos mosoly ellensúlyozta. – Kónya Imre vagyok. Megtiszteltetés, professzor úr, hogy a Független Jogász Fórum nevében üdvözölhetem – mondtam hasonló stílusban, és én is elmosolyodtam.
Akkoriban általános volt a vélemény, hogy a két legnagyobb ellenzéki szervezet között annyira megromlott a viszony, hogy képtelenség őket egy asztalhoz ültetni. Mi mégis megpróbáltuk: a Független Jogász Fórum folyamatos konzultációt javasolt az ellenzéki szervezetek között, és vállalta annak megszervezését. Meghívólevelet küldtünk a nyolc legfontosabb ellenzéki szervezetnek, de tudtuk, hogy az MDF és az SZDSZ esetében ez nem lesz elegendő. Az SZDSZ éppen akkor tartotta első küldöttgyűlését, felolvastam a felhívásunkat, amely lelkes támogatottságra talált. Az MDF-fel nehezebb dolgom volt. Telefonon beszéltem Bíró Zoltán ügyvezető elnökkel, aki határozottan kijelentette, hogy nincs szükség semmiféle ellenzéki kerekasztalra. Elmentem hát a Corvin térre, a Hitel szerkesztőségébe, ahol az MDF az elnökségi üléseit tartotta. Für Lajossal sikerült beszélnem, aki megígérte, hogy megpróbál valamit tenni az érdekünkben. Igaz, csak akkor, miután megtudta, hogy én is MDF-tag vagyok.
– Küldhettek volna valakit az első vonalból is – jegyezte meg Bártfay Pál, helyettesem a Független Jogász Fórumban, persze úgy, hogy senki se hallja. – Szabad tagja az MDF elnökségének – feleltem – különben is a lényeg, hogy az MDF részt vesz az ülésen. Hogy ki képviseli, annak nincs jelentősége. Ebben tévedtem. Történelmi szerencse, hogy Bíró Zoltánék Szabad Györgyöt küldték az első tárgyalásra, és hogy a továbbiakban is ő képviselte a Magyar Demokrata Fórumot.
Nekem pedig külön szerencsém, hogy találkozhattam azzal az emberrel, akivel aktív közéleti pályafutásom alatt mindvégig együtt dolgozhattam, s aki – Antall József mellett – politikailag és emberileg a legközelebb állt hozzám.
Első felszólalásában Szabad György nagyon óvatos, ami érthető. Egy ellenzéki összefogás szerveződik, miközben az MDF, önmeghatározása szerint, sem nem ellenzéki, sem nem kormánypárti mozgalom. A professzor kifejti, eljött az ideje a rendszeres egyeztetésnek, de semmiképpen se alkossanak a jelenlévők valamiféle csúcsszervezetet. Megjegyzi, még nem lehet tisztán látni a formálódó ellenzék körvonalait. És ne legyen mindez a szervezetek érintkezéseinek kizárólagos formája. Udvariasan további feltételt is megfogalmaz: a felhívásból úgy látja, a Jogászfórum nem törekszik arra, hogy irányítsa a Kerekasztalt. Megnyugtatom, hogy jól látja. Ugyanakkor kijelenti, az MDF bármikor kész az önkorrekcióra, s ezt javasolja a többi szervezetnek is. Végül ő az, aki egyetlen mondatban, tömören megfogalmazza a lényeget, amiről egész idő alatt mindenki beszélt: „A Kerekasztal létrehozói olyan, a népszuverenitás érvényesítésére törekvő független ellenzéki szervezetek, melyek nem osztoznak, és nem is kívánnak osztozni a hatalmi monopólium kiváltságaiban, és nem is kötnek szövetséget erre törekvő szervezetekkel.”
Ha Bíró Zoltán vagy az MDF bármely más vezetője van jelen ezen a tanácskozáson, aligha járult volna hozzá az MDF önmeghatározásával ellentétes szöveghez. Ők azonban Szabad Györgyöt küldték az összejövetelre, aki velük ellentétben fontosnak tartotta a kezdeményezést, és akitől nem volt idegen az ellenzéki szerep. Így esett, hogy az MDF-es Szabad György megfogalmazása tette egyértelművé, hogy 1989. március 22-én a büntetőjogi tanszék könyvtárában nem egy akármilyen kerekasztal, hanem – az MDF önmeghatározásával ellentétes módon – Ellenzéki Kerekasztal jött létre. Amikor a szöveget a résztvevők egyhangúlag elfogadták, és a szavazás eredményét kihirdettem, mindenki lelkesedett.
