„Szomorú az elnök kötelessége.” Így kezdi Szabad György búcsúbeszédét az országgyűlés 1993. december 13-án délután 3 órakor kezdődő plenáris ülésén. „Arról kell szólnia, hogy halott a Magyar Köztársaság első szabadon választott miniszterelnöke.” Meglepődve látom, hogy a házelnök ezt követően olvasni kezd. Aztán egy idő után – bár egy-egy gondolatsort követően bele-belenéz a leírt szövegbe – szabadon szárnyalnak a mondatai:
„Antall József pártjának, az általa vezetett Magyar Demokrata Fórumnak és az őt vezetőjének elismerő, de függetlenségüket megőrző pártokból létrejött hárompárti koalíciónak kiemelkedő vezető személyiségeként három – talán önkényes a minősítés, de korunkban és régiónkban a legfontosabb – követelményt félreérthetetlenné tett: ötvöződjék nálunk, mint történelmünk legkiemelkedőbb és hatásaiban legsikeresebb korszakaiban a nemzetinek és a demokratikusnak a követelménye szétbonthatatlan egységgé; társuljon nálunk a demokratikus és nemzeti követelményeink örökségét megtestesítő és valóra váltó hagyományőrzés a korszerűsítéssel, a modernizációval, az öröklött és az örökítendő, az öröklött érték és az új érték egymással szétbonthatatlan egységgé; és valósuljon meg Magyarországon az az irányvétel, amelyik az átmenet veszélyei és egyensúlytartást követelő körülményei között a centrumpolitikát nem öncélúan, hanem nagyon is a pragmatikus követelményeket is figyelembe véve, irányjelző legyen a nemzet számára, s vele együtt a határozott elhatárolódás minden kalandorságtól, minden szélsőségességtől, a diktatúra kockázatait messze hárítva, a demokrácia sikert hozó távlatait biztosítva.”
Illyés Gyula „Bartók” című versének sorai rezonálnak bennem Szabad György búcsúszózatára. „Példamutató, nagy ikerpár” – ismétlem magamban a költő szavait. Igen, Antall és Szabad: a példamutató, nagy ikerpár. Miként Illyés szerint Bartók és Kodály a zenében, ők ketten a politikában, válik bizonyossággá bennem a felismerés, miközben megrendülten hallgatom a házelnököt:
„Mindehhez járult Antall József erkölcsi alapokon kiformált, szolgálattevő alapállása, kérlelhetetlen igényessége önmagával szemben, puritanizmusa, intellektualitása, amely mind egy embernek a páratlan önfegyelmével és áldozatkészségével marokra fogottan vezetett oda, hogy önmagát nem kímélve, messze kiemelkedve nemzedékéből azt tudta nyújtani teljesítményben, amit az adott körülmények között nyújtani lehetett. Megtestesítette azt, amit ebben a teremben más fogalmazásban, születésnapi üdvözletként tartott néhány szavas köszöntésemben elmondtam róla. Abban is a legnagyobbjainkkal társítható, hogy soha nem kívánt fényleni, de mindig akart és tudott világítani. Tisztelt Országgyűlés! Honfitársaim! Egy nemzet halhatatlanságba emelkedő nagyjai – legyen bármilyen tragikus a vég – sohasem szerencsétlenek. De mindig szerencsétlen az a nemzet, amely nem érti meg nagyjait és nem tudja követni irányadásukat. Antall József vetett, hogy ez a nemzet arathasson. Rajtunk múlik, hogy így legyen.”
* * *
Ha Antall József élve marad, sok minden másképp alakult volna. De ha élve marad, és részt vállal a halála óta eltelt időszak kisszerű politikai csatározásaiban, aligha válhatott volna a békés rendszerváltozás szimbolikus alakjává. A rendszerváltozás pedig, az a néhány esztendő, amely Antall Józsefnek megadatott, ott van a magyarság történelmének nagy pillanatai között. Azok között, amelyekre joggal lehet büszke ez a nép, s amelyekre világszerte megbecsüléssel tekintenek.
Fontos, hogy a nemzet sajátjaként élje meg nagy történelmi pillanatait. Ezek adnak tartást a nemzetnek, és erősítik az összetartozás érzését. Egy közösség pedig akkor tud azonosulni saját történelmével, ha a nagy pillanatok egy-egy személyhez köthetők. A rendszerváltozás, az ezredvégi demokratikus Magyarország létrejötte, immár aligha vitatható: Antall József személyéhez kötődik. Aki halála árán a rendszerváltozás szimbolikus alakjává válhatott.
Az évek múlásával egyre erősebben érzem, hogy Antall József fájdalmasan korai halála utólag értelmet kapott.
