(Pesti Hírlap 1993. 03. 05.)
– A hétvégi értekezletet máris nagy várakozás előzi meg. A lapokban különféle találgatások jelennek meg. Mi lesz a program?
– Pénteken a felsőoktatás és a közoktatás kérdéseivel fogunk foglalkozni, valamint a mezőgazdaságban felmerülő legégetőbb problémákkal, az agrárhitelekkel, a földhivatalok helyzetével. Várható, hogy ez a kérdés az éjszakai órákba nyúlóan sem lesz teljesen kitárgyalható. Szombaton délután az államháztartás konszolidációs programja és az iparpolitikai koncepció kerül terítékre, és ebben a körben nyilvánvaló, hogy az általános gazdasági helyzet megvitatására is sor kerül, hiszen az új pénzügyminiszter és politikai államtitkár, Szabó Iván és Becker Pál lesznek a kérdés előadói. Vasárnap délelőttre kerül az infrastruktúra fejlesztése, igaz, hogy csak egy rövid tájékoztató erejéig, és ekkor akarunk foglalkozni Szabó Tamás és Pongrácz Tibor előterjesztésében a privatizációval kapcsolatos problémákkal is. Meggyőződésem, hogy a képviselőcsoportnak mindenekelőtt a törvényhozással összefüggő ügyek megvitatása a feladata, és a Magyar Demokrata Fórum belső helyzetének tisztázása nem elsősorban a képviselőcsoport feladata, hanem az Országos Elnökségé, illetőleg az Országos Választmányé. Persze természetes, hogy a képviselők között is élő téma mindaz, ami az MDF-en belül zajlik, és egész biztos, hogy ha három napig együtt van az ország legnagyobb képviselőcsoportja, akkor a meghatározott programokon kívül egymás közötti beszélgetéseken is elsősorban politikáról folyik a szó. A hivatalos programban azonban ennek a kérdésnek csak szombat délelőtt jut hely, ekkor lesz ugyanis a miniszterelnök úr és a külügyminiszter úr részvételével egy kül- és belpolitikai kérdésekről folyó négyórás vita.
– MDF-es képviselőkkel beszélgetve úgy érzékeltem, hogy az MDF képviselőinek jelentős részét felháborítja az a tény, hogy az Országos Gyűlés döntéseit követően sem zárult le az MDF-en belül folyó vita és konfrontáció...
– Valóban egyesek különösen Csurka István, mások pedig Debreczeni József megnyilatkozásait kifogásolják, de a képviselőcsoport többsége mindkét politikus tevékenységét helyteleníti.
– A képviselőcsoport elnökének vajon mi az álláspontja?
– Nehéz lenne eldönteni, hogy az elmúlt fél esztendő során vajon ki ártott többet a Magyar Demokrata Fórumnak: Csurka István vagy Debreczeni József. És itt természetesen nem a népi-nemzeti, illetve a nemzeti liberális irányzat képviselőiről, hanem kifejezetten e két politikusról van szó. Ugyanis a külső támadások egy jelentős politikai erő hiteltelenítésére kevéssé alkalmasak, hiszen azt mindenki természetesnek tartja, ha politikai ellenfelek ismételgetnek negatív minősítéseket, mert ezek valóságtartalmát illik kétkedve fogadni. Ha azonban belülről jön a bírálat – különösen, ha kifelé van címezve –, az akkor is tágabb körben találhat meghallgatásra, ha valóságtartalma mégoly csekély is. Másrészt: a kívülről jött támadások általában erősítik a szervezet belső egységét. Mindannyiszor megfigyelhető volt az MDF képviselőcsoportjában is, hogy az ellenzék egy-egy összehangolt ádáz támadása mennyire egységbe kovácsolta a képviselőcsoportot. Talán a legemlékezetesebb élmény a tavalyi évvége: a költségvetési csata.
– Valóban: úgy tűnhet, hogy az MDF erejét csak belülről lehet megingatni...
– Ettől azért nagyon messze vagyunk. Tény azonban, hogy a belső viták, nézeteltérések augusztus 20. óta egyre inkább kiéleződtek, és egyelőre az Országos Gyűlés határozatai sem érvényesülnek. Az Országos Gyűlés ugyanis két üzenetet küldött, amit minden MDF-tagnak illene figyelembe vennie. Az egyik az egység szükségessége, a másik pedig, hogy a Csurka István, illetve Antall József nevével fémjelezhető politika közül egyértelműen az Antall József által képviselt mérsékelt centrumpolitikát választotta a küldöttek elsöprő többsége. Ellenszavazat nélkül, mindössze egyetlen tartózkodással fogadta el az Országos Gyűlés azt a Politikai Nyilatkozatot, amely egyértelmű kiállás a centrumerők által képviselt, és az Országos Gyűlésen többek között Für Lajos ügyvezető elnök szenvedélyes szónoklatában megfogalmazott nyitás-politikája mellett.
De ez következik abból a tényből, hogy az Országos Elnökségbe beválasztott politikusok túlnyomó többsége e politika meggyőződéses híve. Azzal viszont, hogy a kormányt egyre élesebben támadó és az MDF elnökével az utolsó napokban saját híveit is megdöbbentve kendőzetlen durvasággal szembeforduló Csurka István beválasztotta az elnökségbe, jelezte az Országos Gyűlés: az az akarata, hogy az MDF egysége fennmaradjon.
– Csurka István mellett még további öt hívét is beválasztották az elnökségbe.
– Inkább úgy mondanám, hogy öt tagot Csurka István kampánya vitt be az elnökségbe, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ők mindannyian szemben állnak a többség által képviselt politikával.
– Mégis, az Országos Gyűlés után, a rövid fegyverszünetet követően az eddiginél is ádázabbul csaptak össze az indulatok.
– Összecsapásról szó sincsen, és megvallom, hogy én fegyverszünetet sem érzékeltem. Az igazság az, hogy Csurka István, miután az Országos Gyűlésen vereségét érzékelve kijelentette, hogy kész az együttműködésre, azonnal ott folytatta, ahol abbahagyta: egyrészt a Politikai Nyilatkozatban foglaltakkal szöges ellentétben álló, mindenkivel harcba bocsátkozó, konfrontatív megnyilatkoztatásokkal teli poltizálást folytat, másrészt a korábbinál is nyíltabban és igazságtalanabbul támadja saját kormányát, és most már mindenki számára egyértelműen – és személyeskedve – az MDF elnökét. Antall József azonban a maga részéről jó demokrataként elfogadta az Országos Gyűlés döntését, tartózkodik attól, hogy személyében támadja Csurka Istvánt: ugyanakkor a centrum sem viszonozza a támadásokat, bár azok egyre többet ártanak a Magyar Demokrata Fórumnak és a kormánynak; éppen azért, amiről az előbb beszéltem, a belülről jött támadások hitelességéről szólva.
– Sokan úgy vélik, hogy Debreczeni József politikája jelenti az igazi veszélyt az MDF egységére nézve.
– Debreczeni önmagában soha nem lenne képes arra, hogy az MDF egységét bármilyen kis mértékben is veszélyeztesse, hiszen mögötte csak elenyésző számú MDF-es van. Debreczeni Csurkával összefüggésben jelent csupán veszélyt az MDF egységére. Ebben az összefüggésben viszont valóban nehéz eldönteni, hogy ki okozta a nagyobb kárt, Csurka István vagy Debreczeni József. Amikor a nácizmussal hozta kapcsolatba az augusztus 20-i dolgozat szerzőjét, rendkívül nagy kárt tett az MDF-nek, mégpedig elsősorban azért, mert nehezítette azt a folyamatot, amelynek során nyilvánvalóvá vált: Csurka István nem az MDF értékeinek védelmében támad azok ellen, akik veszélyeztetik ezt az értékrendszert, hanem ellenkezőleg: támadásának fő iránya az MDF centruma és Antall József személye. Csurka már eredetileg is Antall ellen irányította dolgozatát, és él bennem a gyanú, hogy – mint kiváló dramaturg – pusztán azért alkalmazta azt a néhány mindenkit irritáló kifejezést, mint amilyen az „élettér" vagy az „etnikai szempontok", mert arra számított, hogy erre mint csalira ráharapnak az ellenzéki politikai erők és a sajtó, ideértve a világsajtót, és a kívülről jött támadás csak tovább fogja őt erősíteni, mivel az MDF-tagok úgy fogják érezni, hogy miként eddig, most is igazságtalanul bántják a Magyar Demokrata Fórum egyik legtöbbet támadott prominens tagját. Arra azonban talán még Csurka sem számított, hogy Debreczeni részéről ilyen nagy erővel jön a segítség. Hiszen, ha valakit belülről támadnak igazságtalanul, az különösen érdemesnek látszik a védelemre és támogatásra.
Ugyanis Debreczeni durva és igazságtalan fellépése Csurka ellen az MDF tagságának lélektani kibúvót adott sokáig, az alól, hogy szembenézzen a Csurka-jelenséggel. Jellemző, hogy augusztus végén a Magyar Demokrata Fórum Országos Választmányának ceglédi ülésén, amikor Antall József hosszan bírálta Csurka dolgozatát – amit a Választmány tagjai halálos csendben hallgattak –, és amikor hangoztatta, hogy megengedhetetlen dolog, amit Debreczeni a Népszabadságban a nácizással elkövetett: kitört a taps. Ekkor Antall József figyelmeztetően fölemelte az ujját, és így szólt: „Ne tapsoljanak, mert az előbb sem tapsoltak!"
Sajnos ez a lélektani csapda az Országos Gyűlés után is tovább működik. Debreczeni – immár magányos harcosként – jól időzített fellépéseivel hátráltatja és késlelteti a tisztázást: a centrum politikáját hitelteleníti az MDF-en belül, az egység fenntartására irányuló törekvés érvényesülését nehezíti, az MDF-tagokat pedig Csurka karjaiba hajszolja. Ezt nyilvánvalóan Csurka is fölismerte, és legutóbbi írásában már egyértelműen és propagandisztikusan úgy beszél Debreczeniről, mint Antall József „üzenő emberéről"; a centrumról pedig mint az SZDSZ és a Fidesz cinkosáról. Nevetséges. Nehéz jó szándékot feltételezni Debreczeniről akkor, amikor az MDF frakcióelnöksége kezdeményezi a tisztázó állásfoglalást a Magyar Út Körök és az MDF viszonyát illetően, és ez nyilvánosságra is kerül, ugyanakkor a javaslat megtárgyalásának reggelén a Népszabadságban ott rikít az agresszív cím: „Csuhának mennie kell!"
Csurka természetesen összjátékot kiált; ezzel a Debreczeni működésével enyhén szólva nem rokonszenvező tagság szemében a centrumot és az MDF elnökét kívánja hitelteleníteni. Arról nem is szólva, hogy egyúttal akadályozza az országos elnökséget a határozottabb állásfoglalásban, hiszen az nem veheti magára a Debreczenivel történő összejátszás és Csurka kiszorítására való törekvés hamis bélyegét.
Mert: a centrum kezdettől fogva az egységre, az egység fenntartására és nem az MDF önfeldarabolására törekedett, és ma is az a célja, hogy Csurka Istvánt az MDF soraiban megtartsa, bár erre a remény egyre kevesebb.
Debreczeni legutóbbi szereplése az SZDSZ kiöregedett liberálisai társaságában, amikor intimpistáskodó, a gondolkodás pózában tetszelgő, valójában botcsinálta politikusként tetszetős, de torz képet fest az MDF belső viszonyairól: mindez már-már az árulással határos. A sors iróniája az, hogy Csurka nem emiatt támadja Debreczenit, hanem A Csurkának mennie kell című írás miatt, pedig, ha ezt a 168 ÓRAban leközölt írást elemezné, azonnal nyilvánvalóvá válna, hogy a centrumnak semmi köze nem lehet Debreczenihez.
Ez a politikai megnyilvánulás, az MDF legbelső személyes ügyeinek eltorzított tálalása a politikai ellenfélhez tartozó jelentéktelen csoport előtt, valamint a hozzájárulás, hogy mindez a 168 ÓRAnak, a kormánykoalíció legádázabb ellenségének tartott rádióadásnak alkalmat adjon további ferdítésekre – azt hiszem, nem szolgál további minősítésre.
Eközben Csurka távozásának követelésével olyan látszatot igyekszik kelteni, mintha e követelés a centrum mozgásával egyező irányba hatna!
– Csurka István pozíciójának erősödése nem tudható be anak a sajnálatos ténynek, hogy a kormányzat finoman alkotmányos munkastílusát az ellenzék egyáltalán nem honorálta – pl. a médiacsatározásoknál –, így az MDF-tagság kényszerűen vonzódik a radikálisabb politikát képviselőkhöz. Nyilván ezért fogadták Csurka tanulmányát nagy érdeklődéssel. De az ellenzék is mintha éppen erre várt volna.
– Valóban, hiszen Csurka dolgozatából sem az érdekelte őket, ami tulajdonképpen keserű tényfeltárás, hanem a már említett rafináltan elhelyezett bombácskák. És hogy a mindennapi politikaművészet – mondhatjuk hadviselésnek is – mennyire más szférában működik, azt ez a sajnálatos eset is bizonyítja: senki nem érte el célját, csupán az ellenzéknek sikerült éket verni az eddig legegységesebb párt különböző metódust valló szárnyai közé. Most már mindenki fut a pénze után. Jobban tennék, ha időben megtorpannának.
Az Alkotmánybíróság két teljesen egyértelmű döntése ellenére e döntések relativizálásával, vagyis figyelmen kívül hagyásával az ellenzék – politikai érdekből – folyamatosan akadályozza az alkotmány érvényesülését. Ez a gyakorlati politika szintjén jelentkezik, és csakis ennek alapján lehet valamely politikai erő alkotmányos jogállami elkötelezettségére következtetést levonni, nem pedig mindenféle dolgozatok alapján. Az ellenzéki politikai erőknek a médiaelnökök kinevezésével kapcsolatos magatartása nagyon kedvezőtlen megítélés alá helyezi ezeknek a politikai erőknek jogállami elkötelezettségét – ha tetszik: liberalizmusát –, holott ezekből a körökből mindeddig nem olvashattunk vitatható dolgozatokat.
A Magyar Demokrata Fórum és képviselőcsoportja, valamint közvetlenül a kormány soha nem tett, és a jövőben sem tesz olyan politikai lépését, amely a saját politikai érdekeinek – a magyarság, a társadalom számára mégoly hasznosnak minősített politikai érdekeinek – szolgálatában a jogállam, az alkotmányosság szabályait sértené vagy megszegné. Ugyanakkor a Magyar Demokrata Fórum elsősorban a magyarság érdekében politizál, és saját közvetlen pártérdekeit mindig háttérbe tudta helyezni az egész magyar társadalom összérdekeihez képest.
A Magyar Demokrata Fórumban a nyolcvanas évek végén azok az emberek gyülekeztek, akik az országot akarták válságos helyzetéből kimozdítani, és akiknek szinte eszükbe sem jutott az, hogy hatalomra kerüljenek. Nem voltak ideológiai megrögzöttségeik; elméleti trapézmutatványok begyakorlására sem éreztek különösebb hajlandóságot, ellenben a mindig legaktuálisabb problémák megoldására összpontosították figyelmüket és erejüket. Ezen országos munkálkodások alatt és mellett – de inkább utána – biztosan kifejlődnek majd használható elméletek is, melyek a további gyakorlatban hasznosnak bizonyulhatnak.
– Nem gondolja-e a frakcióelnök úr, hogy a már annyit hangoztatott centrum meghatározásnak csak akkor van értelme, ha a magát a különböző erőket kiegyensúlyozó középnek tartó politika valódi erőt és hatékonyságot képes felmutatni? Mert az erőtlenségen nincs mit kiegyensúlyozni, az erők egyensúlyban tartása viszont eredményeket kell szüljön. Ellenkező esetben a meglévő erők kisodródnak a szélekre.
– Ez bizony így van, nagyon is tudatában vagyunk ennek, és ezek szerint fogunk cselekedni. A reálpolitikusra a hosszútávfutó gondolkodásmódja jellemző. De nem áll messze az igazságtól az a vélekedés sem, ami az idegműködtetés művészetének tartja a jó politizálást.
