(Kapu, 1989. szeptember)
Szeptember 19-én este a Parlament Vadásztermében a háromoldalú tárgyalásokon kidolgozott egyezmények aláírásával lezárult egy szakasz azon az úton, amely reményeink szerint elvezet a magyar demokrácia létrejöttéhez. Az egyezmény egy szabad parlamenti választás törvényi feltételeit tartalmazza olyan mértékben és olyan formában, ahogyan az az adott politikai erőviszonyok mellett lehetséges volt. Az egyezmény aláírását követően új szakasz kezdődik: az egyezmény által realitássá vált szabad választásokra való felkészülés politikai időszaka.
A most lezárult szakasz az Ellenzéki Kerekasztal létrejöttével vette kezdetét. Ezzel állt ugyanis össze az a belpolitikai erő, amely a kizárólagos hatalmat birtokló kommunista párttal szemben valódi ellensúlyt jelentett. Ez kényszerítette rá a hatalom birtokosait, hogy a beígért politikai demokrácia majdani szereplőit bevonja az átmenet szabályainak megformálásába, ahelyett, hogy – kizárólag saját, formálisan legális törvényalkotó apparátusát működtetve – tetszése szerint határozná meg e szabályokat.
Az Ellenzéki Kerekasztal létrejöttét megelőzően a hatalom bizonygatta ugyan tárgyalásai készségét, ezek a „tárgyalások” azonban csupán a megegyezési törekvés látszatának és a valóságos politikai különbségek egybemosásának célját szolgálták volna. Ezért, ha valóban sorra kerülnek, nem a demokratikus átalakulást segítik, hanem késleltetik annak bekövetkeztét.
Az Ellenzéki Kerekasztal a tárgyalásokat illetően három követelést támasztott. Az első követelése az volt, hogy ne valóságos és álszervezeteket egybemosó, a szervezeteknek a hatalomhoz való viszonyát elkendőző látszattárgyalások legyenek. Úgynevezett „nemzeti kerekasztalt'’ körbeülve, ahol egymás mellett ülnek a hatalom nélküli demokratikus szervezetek ugyanúgy, mint a hatalom álszervezetei, ahová látszólag egyenrangú félként az MSZMP maga is hajlandó beülni. Olyan, a valóságos politikai erőviszonyokat kifejező kétoldalú tárgyalást követeltek, amelyben egyik oldalon az MSZMP, a másik oldalon pedig az ellenzéki szervezetek, mint egységes tárgyalófél foglal helyet. Ezt a törekvést a lényeget illetően sikerült érvényesíteni. Az MSZMP elfogadta az Ellenzéki Kerékasztalt egységes tárgyalófélként; és bár nem mondott le arról, hogy a hozzá közel álló szervezetek is ott üljenek a tárgyalóasztalnál, azokat, mint harmadik tárgyalófelet egy oldalra ültetve közös álláspontra kényszerítette. így sikerült kiküszöbölni azokat a veszélyeket, amelyeket az MSZMP által elképzelt felállásban a hatalom és az ellenzék egybemosása és az ellenzéki erők szétforgácsolása jelentett volna.
Az EKA második követelése a napirend előzetes és pontos meghatározása volt, mégpedig oly módon, hogy a szabad választások törvényi előfeltételeinek kidolgozása képezze a tárgyalások fő témáját. Mint tudjuk, az MSZMP előzetes elképzeléseiben az életszínvonaltól kezdve a szociálpolitikai kérdésekig, az oktatásügyön át a szerkezetátalakításig egy sor olyan téma szerepelt, amelyek megtárgyalásába szerette volna belevonni az ellenzéki szervezeteket. Ezzel a társadalom előtt a felelősséget megosztva velük, mégpedig természetesen anélkül, hogy döntési joggal is felruházta volna őket. Ezzel szemben az Ellenzéki Kerekasztalnak az volt az álláspontja, hogy az ellenzéknek nincs módja hatalom híján kormányzati döntésekért felelősséget vállalni, de nincs is feljogosítva arra, hogy a társadalom életét meghatározó kérdésekről annak feje fölött tárgyaljon. A tárgyalásoknak egyetlen célja lehet csupán: azoknak a feltételeknek a kidolgozása, amelyek mellett módja lesz a társadalomnak arra, hogy ő maga dönthessen a legfontosabb kérdésekben, szabadon választott képviselői útján. Lényegében ezt a követelést is sikerült érvényesíteni. Igaz ugyan, hogy az MSZMP ragaszkodott ahhoz, hogy bizonyos gazdasági kérdések is a tárgyalás napirendjére kerüljenek, ezt az EKA politikai kompromisszumként tudomásul vette. Ám a tárgyalások során a politikai jellegű kérdések kerültek előtérbe, és a megállapodások is ezekben születtek meg szeptember 19-én. A politikai kérdések pedig elsődlegesen a szabad parlamenti választás feltételeinek megteremtésére vonatkoztak, bár az MSZMP a köztársasági elnöki intézmény, valamint az alkotmánybíróság létrehozásával túlterjeszkedett azon, amire az Ellenzéki Kerékasztal álláspontja szerint a tárgyalófelek kompetenciája kiterjed.
Végül a harmadik követelés, amelyet az EKA a tárgyalások előfeltételeként támasztott, az volt, hogy ne csak hatáskör nélküli „egyeztető tárgyalások” folyjanak, hanem olyan érdemi tárgyalások, amelyeken a megkötött egyezmények politikailag kötelezik az aláíró feleket, és a törvényhozás során törvényekben realizálódnak. Ezt a követelést a két hónapig tartó előkészítés során sikerült érvényesíteni, és így a tárgyalások megkezdődhettek.
Ha meg akarjuk vonni az elmúlt fél év politikai mérlegét, akkor bizton állíthatjuk, hogy az eredmények túlsúlyban vannak a negatívumokkal szemben. A legfontosabb eredmény magának az Ellenzéki Kerekasztalnak a létrejötte, amely az ellenzéki egység első, viszonylag tartós megvalósulását jelenti. A demokratikus átalakulás alapfeltétele a társadalom minden porcikáját átszövő diktatórikus rendszer lebontása. Ezt a feladatot csak a demokratikus változásban közvetlenül is érdekelt, az alapkérdésekben egyetértő, egymással együttműködésre kész, a társadalom előtt hiteles politikai erő végezheti el. Ennek volt első megjelenése az Ellenzéki Kerekasztal.
Eredményként kell értékelni a megállapodásnak azokat a pontjait, amelyek a szabad választás feltételeit jogilag biztosítják. Mindenekelőtt az új választójogi törvényt, a pártok működésének jogi feltételeit, valamint a büntetőtörvénykönyv és a büntetőeljárás átalakítását. Ezzel összefüggésben azt, hogy a hatalom birtokosai most már homályos nyilatkozatokon és üres ígéreteken (hiszen „a kormány szava nem úri becsületszó”) túlmenően egyértelmű politikai és jogi kötelezettségvállalással is a szabad választások mellett kötelezték el magukat. Ennek a politikai jelentőségét nem lehet túlbecsülni. Ezen nem változtat az sem, hogy az ellenzék eredetileg kitűzött céljait teljes egészében nem sikerült megvalósítani.
Olyan, a demokrácia megteremtése szempontjából alapvető követelések nem teljesültek, mint a pártszervezeteknek a munkahelyekről történő kivonulása, a munkásőrség megszüntetése, valamint a köztársasági elnöki és az alkotmánybírósági intézménynek az új parlament hatáskörébe utalása. Az egyezménynek ezek a hiányosságai a demokrácia feltételei szempontjából aggályosnak mondhatók, azonban tudomásul kell venni, hogy az Ellenzéki Kerekasztal által képviselt politikai erő annyira volt elegendő, amennyi eredményt ez a megállapodás tartalmaz. Ezt a realitást minden szervezet elfogadta, mert fontosnak tartotta, hogy legyen egy írásba foglalt megállapodás, egy olyan alap, amiből kiindulva eljuthatunk a szabad választásokig, nem zárva ki azt sem, hogy az erőviszonyok változása esetén a fenntartott követelések időközben érvényesíthetők. A megállapodást alá nem író szervezetek ezért nem éltek vétójogukkal, ugyanakkor az aláírást megtagadva egyrészt jelezni akarták a közvéleménynek a meg nem valósult követelések fontosságát, másrészt bővíteni saját politikai mozgásterüket. Ugyanakkor ez a megosztottság az ellenzék egysége szempontjából kétségtelenül veszélyeket rejt magában, de csak akkor, ha nem sikerül sürgősen megteremteni az ellenzék újfajta egységét, aminek a körvonalait megkísérlem a következőkben részletezni.
Az Ellenzéki Kerekasztal a tárgyalásokra jött létre, és addig amíg a politikai folyamatok meghatározó tényezői a tárgyalások voltak, alkalmas is volt az ellenzék egységének biztosítására. Ahogy a tárgyalások érdemi része befejeződött, ez az egység felbomlott, és annak ellenére, hogy az EKA formálisan fennáll – hiszen bizonyos kérdésekben a tárgyalások tovább folynak – aligha lesz alkalmas arra, hogy – eredeti alakjában és összetételében – a megváltozott helyzetben is biztosítani tudja az egységet. Ezért kell sürgősen megteremteni egy újfajta, most már az elkövetkező politikai időszakra tekintő, annak követelményeivel összhangban kialakított formációt – akár az Ellenzéki Kerekasztal átalakításával, akár új szerveződésként – az ellenzék egyeztetett politikai fellépésének biztosítására.
A most induló politikai időszak alapvetően a 40 éve első szabad parlamenti választásokra való felkészülés, ha tetszik, a választási küzdelem időszaka. Ebben a kiélezett időszakban az ellenzék egységét egy olyan egyeztető fórum képes megvalósítani, amely azokat a tényleges súllyal rendelkező, a választásokon indulni szándékozó, valódi ellenzéki szervezeteket foglalja magában, amelyek még közvetve sem részesei a hatalomnak, és amelynek keretében az ellenzék politikai lépéseit előzetesen egyeztetni tudja. E fórumon lehetne megkötni a szükséges választási megállapodásokat, amelyek korlátozott ellenzéki koalíciót jelentenének, másrészt szabályozni a választási propagandát, mindenekelőtt olyan irányban, hogy ez a politikai küzdelem ne az ellenzéki szervezetek egymás közötti harcává fajuljon.
A háromoldalú tárgyaláson kidolgozott új választójogi törvénybe az MSZMP nyomására két olyan megoldás került be, amely országos egyeztető fórum hiányában az ellenzék szétforgácsolódásához és hitelessége csökkenéséhez vezethet. Az egyik az a szabály, hogy az egyes választókerületekben alulmaradt jelöltekre leadott szavazatok országos szinten összegződnek, és az adott jelöltet indító párt javára képviselői mandátumokat jelenthetnek. Így minden párt, minden egyes választókerületben jelöltet akar állítani, még akkor is, ha nem rendelkezik helyben olyan személyiséggel, akinek esélye lehet a győzelemre. Ilyen szabályozás mellett kizárt, hogy az ellenzéki szervezetek a választókerületek jelentős részében közös jelöltet indítsanak, és nagy a veszélye az egymás elleni, kiélezett politikai harcnak.
A másik ilyen szabály az. hogy a második fordulóban nem a két legjobb eredményt elért jelölt marad versenyben, hanem minimum három jelölt, de mindazok, akik legalább a szavazatok 15 százalékát az első fordulóban megszerezték. Ez azt jelenti, hogy a választókerületek zömében a hatalom képviselője két vagy több ellenzéki jelölttel kerül szembe. Ilyen körülmények között gyakran előfordulhat, hogy az ellenzéki jelöltekre eső szavazatok megoszlása következtében az uralkodó párt jelöltje kerül a Parlamentbe, még akkor is, ha az adott kerületben az ellenzéket többen támogatják, mint a hatalom képviselőjét. Egy országos egyeztető fórumon ki lehet dolgozni egy olyan megállapodást, aminek a lényege az lenne, hogy bármely ellenzéki párthoz tartozó jelöltet a többi párt támogatja, amennyiben az adott jelölt az első fordulóban az ellenzék jelöltjei közül a legtöbb szavazatot szerzi meg. Ha sikerülne egy ilyen megállapodást megkötni, akkor több esélye lenne annak, hogy az ellenzéki szervezetek ne egymás lejáratására törekedjenek, hanem programjaikat, jelöltjeiket úgy igyekezzenek népszerűsíteni, hogy eközben tartózkodjanak az egymás ellen való politizálástól. Még ha az előzőkben említett választási megállapodásokat egy folyamatosan működő egyeztető fórum nélkül létre is lehetne hozni, a választási küzdelmet moderáló megállapodás végrehajtására és ellenőrzésére, a súrlódások, az egyezség esetleges megszegésének tisztázására, békítő, egyeztető feladatokra mindenképpen kell egy folyamatosan működő fórum.
Az ellenzéki politikai egyeztető fórum létrejötte esetén helyi szinten az ellenzéki szervezetek közösen szervezhetnék a választási hadjáratot, ami nem jelentené természetesen a programok és jelöltek egybemosását, és így nem jelentené a választás szabadságának korlátozását. Ellenkezőleg, módot nyújtana arra, hogy a lakosság valóban megismerhesse a választás lehetőségeit, hiszen közös választási gyűlések, közösen kiadott választási prospektusok esetén, a választópolgárok egymás mellett láthatnák a különböző szervezetek jelöltjeit, és megismerhetnék, összehasonlíthatnák őket. Ha a különböző szervezetek külön tartanak gyűléseket, akkor véletlenszerű, hogy melyik választási gyűlésre jut el a polgár és melyikre nem. Ugyancsak véletlenszerű, hogy melyik szervezet propagandaanyagát olvassa el, és így melyik válik előtte ismeretessé, szimpatikussá.
Olyan helyzetben, amikor minden hatalom egy kézben összpontosul, a demokráciának csak úgy lehetnek esélyei a diktatúrával szemben, ha a demokratikus átalakulásban egyértelműen érdekelt politikai pártok valóságos erőt tudnak felmutatni a kizárólagos hatalom birtokosaival szemben. Ilyen erőt pedig csak a tömegek támogatása adhat, amelyet békés formában a választásokon tudnak kifejezni. A demokrácia békés megvalósításának tehát egyetlen esélye az, ha az ellenzéki pártok a szabad választásokon a kizárólagos hatalom képviselőivel szemben fölényes győzelmet aratnak.
Az ellenzéki politikai egyeztető fórum azért is nélkülözhetetlen, mivel az országnak hiteles politikai erőkre van szüksége. Nem kétséges ugyanis, hogy azt a csődtömeget, amit az elmúlt 40 év politikai rendszere felhalmozott, csak úgy lehet felszámolni, ha mindenki áldozatokat vállal az elkövetkező néhány évben. Ezeket az áldozatokat a társadalom csak hiteles politikai erők kormányzása esetén fogja elfogadni. Annak, aki a válságot előidézte, nincs reménye arra, hogy hitelessé váljon, jelenjék meg akár a szivárvány bármely színében, vagy válasszon magának szépen csengő új nevet és tetszetősen hangzó programot. Erre csak az ellenzéknek van esélye.
Lehetősége ugyan elvileg a hatalomnak nagyobb, hiszen olyan lépéseket tud tenni, amelyek rokonszenvesek lehetnek a társadalom szemében. Ilyen lépés önmagában az is, hogy kizárólagos hatalma tudatában belemegy a szabad választásokba. De ilyen lépéseket tud tenni külpolitikailag, és azzal is, hogy növeli a szabadságjogok körét. Minderre az ellenzéknek hatalom híján semmiféle lehetősége nincs, csupán szavakban fejezheti ki jószándékát, ezek a szavak azonban önmagukban semmit sem érnek: ma már – amikor a hatalom az ellenzék érveit is kisajátítja – mondhatni teljesen súlytalanok. Az egyetlen konkrétum, amivel az ellenzék a hitelességét növelheti az, hogy egységet teremt soraiban. Ez történt az Ellenzéki Kerekasztal létrejöttével is, amely nagyban megnövelte az ellenzék hitelességét; hiszen bebizonyosodott, hogy képesek ezek a szervezetek saját közvetlen érdekeiket háttérbe szorítani, ha erre szükség van a köz érdekében. Bízom benne, hogy ez a fiatal ellenzéki mozgalom az elkövetkezendő időszakban is be fogja bizonyítani, hogy van benne annyi felelősségtudat, hogy újra egységbe tud tömörülni. Nem az a legfontosabb számára, hogy a hatalomból melyik szervezetnek mekkora rész jut, hanem az, hogy minden erőnket összeszedve és egyesítve megpróbáljunk élve kijutni a történelem legtragikusabb téveszméjének romjai alól. Megkíséreljünk a romokon valami újat felépíteni, ahol majd fokozatosan minden a maga helyére kerül, és ami egyszerre csak működni kezd. Ahol mindenki otthon érzi magát, ahol egyszerűen jó lesz élni.
