Politikus-sztorik
Ebben a könyvben az 1988 óta eltelt időszak valamennyi számottevő politikusa szóba kerül. Az alábbiakban kiemeljük közülük a legismertebbeket, s a velük kapcsolatos történetekből mesélek el néhányat.
Telefonbeszélgetés, 1989. augusztus
Feleségem az MDF delegáltja volt, én viszont Bártfayhoz hasonlóan úgy döntöttem, hogy a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája küldöttjeként fogok részt venni a szakértői tárgyalásokon. A Liga nem párt, nem tartozik sem ide, sem oda, így fenntarthatom függetlenségemet, és megmarad az esélyem arra, hogy továbbra is az egyre inkább széthúzó ellenzék egészét képviseljem. Ezt egyébként a Liga is elfogadta. Formálisan az ő delegáltjuk voltam, de semmiféle kapcsolatot nem tartottam velük a tárgyalások során. Miként saját pártommal, az MDF-el sem.
Emlékszem, egy alkalommal Antall felhívott telefonon. Olvastam a tegnapi nyilatkozatodat. Pozsgayt támadod, hogy miért ment el szabadságra a tárgyalások közepén. Beszéltem Pozsgayval, néhány napon belül visszajön. Abba kellene hagyni a támadásokat. – Nem akarlak befolyásolni – mondta–, csak informáltalak. – Köszönöm – válaszoltam, s arra gondoltam, hogy még egy utolsó támadás azért nem fog ártani. Felhívtam az egyik újságíró ismerősömet, Franka Tibort a Magyar Hírlaptól, s mondtam, szívesen nyilatkoznék neki Pozsgay felelőtlenségéről…
ELTE Jogi Kara, 1989.október
Valamikor 1989. október vége felé Sólyom László megjelenik a Független Jogász Fórum választmányi ülésén. Bár tagja a választmánynak, az üléseken nem szokott részt venni. Amiért most eljött, annak nyomós oka van. Antall kérését tolmácsolja, hogy jó lenne, ha nem kampányolnánk az SZDSZ és a Fidesz népszavazási kezdeményezése mellett. Mondom, mi nem kampányolunk, hanem fellépünk a jogellenes hatalmi manipulációval szemben. – Nincs kétségem, jogászként te is egyetértesz velünk, s nyilván el is tudod oszlatni a félreértéseket. Erre talán meg is kérhetünk – teszem hozzá –, attól, hogy pártpolitikus lettél, még a Jogászfórum választmányi tagja is maradtál.
Akkor is tudtam, igazságtalan voltam Sólyommal. Bár az MDF elnökségének tagja, attól még nem lett pártpolitikus. Az ő ambíciója kezdettől az volt, hogy pártok felett álljon, s amikor nálunk járt, már minden bizonnyal az Alkotmánybíróság elnöke akart lenni.
Orom utca 2. 1989. december
Sólyom László egyébként remekül tud azonosulni demokratikus szerepeivel. Amikor megismertük, szelíd környezetvédőként s az alkotmányos jogokért kiálló ellenzéki jogtudósként, piros svájci sapkájában, szolid szónoki képességekkel, abszolút hiteles volt. Nem sokkal az után, hogy az Alkotmánybíróság elnökévé választottuk, feljött hozzánk, nem tudom már miért, az Orom utcába, de feltűnt, hogy „viselkedik”. Még a járása is megváltozott. Ő egyébként a rendszerváltás óta az első köztársasági elnök, aki civil létére mindig a katonai vigyázzmenethez, hasonló módon igyekszik elvonulni a díszzászlóalj előtt.
ELTE Jogi Kara, 1989. december
Sólyom Lászlót soha sem szerettem, igaz ő se kedvelt engem. Annak ellenére, hogy hívásomra habozás nélkül csatlakozott a Független Jogász Fórumhoz. Ő előbb lett pártpolitikus – az MDF elnökségének a tagja –, miközben én a Független Jogász Fórum vezetőjeként az Ellenzéki Kerekasztalt koordináltam.
Alkatához nem illett a pártpolitika. Valószínűleg már akkor is távolabbra tekintett, amikor az MDF-ben szerepet vállalt. Nem állítom, hogy megfordult a fejében, hogy valaha is köztársasági elnök lehet, de az Alkotmánybíróság vezetését biztosan kedvére való karriernek tekintette. Aztán én lettem a pártpolitikus, ő pedig pártok felett álló, független személyiségként játszott meghatározó szerepet a magyar politikában.
Bukarest, Târgoviște, 1989. december
1989 karácsonyán izgatottan ülök a televízió előtt. Az Erdélyből áttelepült kiváló író (ezenkívül filmrendező, operatőr, miegymás), Vári Attila által vezetett stáb percről percre követi a romániai forradalom eseményeit. Boldog vagyok, hogy Lengyelország, Csehszlovákia és az NDK után végre Romániában is küszöbön a rendszerváltás. S különösen boldog, hogy – miként a berlini fal leomlásához – a romániai forradalomhoz is hozzájárultunk. Hiszen ez az egész egy temesvári magyar lelkész, Tőkés László bátorságából és hitéből pattant ki, s indult útjára.
Végignézem az elfogott diktátor és felesége úgynevezett tárgyalását és kivégzését. Kavarog a gyomrom. Hallgatom az ügyészt, aki nem bizonyít, hanem vádaskodik. A védőt, aki – mint nálunk is a hajdani koncepciós perekben – nem védi a vádlottakat, inkább túllicitálja az ügyészt. S a bírót, aki meg sem kísérli az objektivitásnak legalább a látszatát kelteni, hanem indulatosan ismétli a vádakat.
Forradalom van? Akkor a felháborodott tömeg falhoz állítja vagy akár a lábánál fogva felakasztja a gyűlölt diktátort. Itt viszont a diktátor hajdani cinkosai rendeztek egy koncepciós pert. Az eljárás a múltat idézi. A múltat, amitől szabadulni szeretnénk. Lehet, hogy nem is forradalom van Romániában, hanem szimpla puccs? A puccsisták pedig elteszik láb alól azt, aki velük szemben terhelő bizonyítékokkal szolgálhatna. S közben nevetség tárgyává teszik az igazságszolgáltatást.
Aztán megnyugszom, mert arra gondolok: mekkora szerencsénk van, hogy nálunk minden másképp alakult. Hogy erőszakmentesen zajlik a rendszerváltozás és nem puccsisták fognak kormányozni az új rendszerben, hanem azok, akiket az emberek majd megválasztanak…