Fehér Ház 1998. május
1998-ban Kövér László bejön hozzám, a fehér házi irodámba, amit az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottsága elnökeként használok. Túl vagyunk a választásokon, a Fidesz kormányalakításhoz készülődik – az MDF-fel és a kisgazdákkal koalícióban –, mi pedig a Magyar Demokrata Néppárttal kiestünk a parlamentből. Kövér hamar rátér a tárgyra. – Tájékozódni szeretnék, illetve a véleményedet kérni, Pintér Sándorról. Azon gondolkodunk ugyanis, hogy ő lehetne a belügyminiszter. – Nagyon jó rendőrfőkapitány volt – válaszolom, és hozzáteszem: –, de a belügyminiszter mégiscsak az ország második embere. Ezt vezető politikus szokta betölteni. – Nézd – válaszolja Kövér –, ez egy olyan poszt, ami nem feltétlenül nyerő a mai helyzetben. Magyarul, ebbe nagyon bele lehet bukni, és akkor legalább, mégsem egy politikust veszítünk el. – Várjál csak, Laci – mondom erre. – Antall szinte ugyanezeket a szavakat használta, amikor Boross Pétert behozta a képbe. Vigyázzatok – teszem hozzá tréfásan –, nehogy a végén még miniszterelnök legyen belőle. – Ha olyan miniszterelnök lesz, mint a Boross volt – vágja rá határozottan –, akkor nem is lesz olyan nagy baj.