1991. november
A szocialista pártelnök hosszú beszédében súlyos kijelentéseket tett, de ezt végig szenvtelen hangon adta elő. A rendszerváltás végrehajtása során, a kerekasztalnál, de már előtte is, állította, ők, az MSZMP reformerei együttműködtek a Magyar Demokrata Fórummal. Most viszont, jelentette ki, fordulat következett be az MDF politikájában, ami kezdődött a Kónya-dolgozattal, folytatódott a Zétényi-törvénnyel, és ennek részét képezi az ügynöktörvény is. Nem tudja, mi lesz a következő állomás, de az MSZP ezt a politikai magatartást visszautasítja, szögezte le, és ebben nem hajlandó részt vállalni.
Ez volt a felszólalásának a lényege, de közben olyan kijelentéseket is tett, amelyek az MDF-frakció soraiban egyöntetű felháborodást keltettek, amit cinizmusról árulkodó testbeszéde tovább erősített. Jobb kezét zsebébe süllyesztve elismerte, hogy igen, 1957-ben karhatalmi szolgálatot teljesített, de hozzátette, ezt mindig is vállalta és azóta se bánta meg, a választók pedig ennek tudatában szavaztak rá. Később kifejtette, hogy nemcsak ő, hanem szinte mindenki szolgálta az elmúlt rendszert. Megjegyezte, hogy Zétényi Zsolt például jogászként tette ezt.
Tudtam, hogy erre a beszédre mindenképpen reagálnom kell, igyekeztem hát legyűrni a bennem kavargó indulatokat. A parlamentben eltöltött másfél év alatt számtalanszor kellett a frakció nevében visszaverni szabaddemokrata és fideszes képviselők támadásait. De ez most valahogyan más volt. Horn Gyula beszédét hallgatva úgy éreztem, hogy a szocialista pártelnök tolmácsolásában az elmúlt rendszer indított ellentámadást azzal szemben, amit az Ellenzéki Kerekasztalban annak idején közösen képviseltünk.
Mindenekelőtt a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokat akartam rendbe tenni. Leszögeztem, hogy az Ellenzéki Kerekasztal és benne az MDF semmiféle paktumot nem kötött a hatalom birtokosaival. Kizárólag azért ültünk le tárgyalni, hogy megteremtsük azokat a feltételeket, amelyek nyomán a nép veszi a kezébe a hatalmat. Erről szólt a megállapodás, jelentettem ki, nem többről és nem kevesebbről.
A választásokon mi arra kaptunk felhatalmazást, folytattam, hogy kormányzó pártként vigyük tovább a rendszerváltoztatást és ennek a kötelességünknek eleget is fogunk tenni, bármennyire nem tetszik is ez az MSZP elnökének. A rendszerváltoztatásnak pedig a részét képezi a törvényes igazságtétel, ezért ennek végrehajtását valóban elkezdtük és végig is fogjuk vinni. És, hogy tévedés ne essék, mi a kerekasztal-tárgyalások során nem adtunk menlevelet a gyilkosoknak, és nem is fogjuk ezt tenni, fejeztem be a hozzászólásomat, amit a koalíció ovációval fogadott.
Felindultan, de elégedetten ültem a helyemre. Egy kicsit se bántam, hogy a szocialista pártelnök szenvtelenül előadott felszólalására indulatosan reagáltam. Egy hibát viszont elkövettem. Horn Gyula hozzászólásának volt egy része, amire elmulasztottam kitérni. Kijelentette, hogy úgy tudja, a Zétényi-törvény elfogadása óta már tízezer fölött van a feljelentések száma. És feltette a kérdést, hogy vajon hol fog ez megállni? Majd hozzátette, hogy ’44-ben közel egymillió feljelentés érkezett a németekhez, amikor bevonultak az országba. Ezért mondják sokan, szögezte le, hogy ez a feljelentők országa.
Feljegyeztem egy papírra, hogy „Egy hét alatt tízezer?!”, majd azt is, hogy „a feljelentők országa”, és elhatároztam, hogy ezt mindenképpen visszautasítom. Felháborító felelőtlenség, hogy egy parlamenti pártnak a vezetője ilyen megalapozatlan állításokkal, légből kapott számokkal frusztrálja az embereket, megvádolván az egész magyar népet. A felszólalás hevében azonban nem néztem bele a papíromba, s ezt a momentumot kifelejtettem.
Szerencsére a segítség megérkezett, mégpedig onnan, ahonnan nem vártam: az SZDSZ padsoraiból. Mádai Péter, előrebocsátva, hogy ő ellenezte a Zétényi-törvényt, megjegyezte, hogy a szünetben megkérdezte a jegyzőkönyvvezetőket, vajon jól hallotta-e, hogy Horn Gyula egymillió feljelentőről beszélt a német megszállás idején. Sajnos a jegyzőkönyv megerősítette, hogy jól hallotta. Nos, jelentette ki, Illyés Gyula annak idején tiltakozott a kommunisták által híresztelt negyvenezres szám ellen, mondván, hogy minden alapot nélkülöz ez a magyar népet gyalázó állítás. Egymillióig viszont a kommunisták sem mentek el ’45 után, jelentette ki, ők csak negyvenezerről beszéltek.