Az Ellenzéki Kerekasztal ülése, 1989. június
Két nappal a háromoldalú tárgyalások nyitó plenáris ülése után Mark Palmer, az Egyesült Államok budapesti nagykövete a Bush-találkozó előkészítése ürügyén meglátogatja az Ellenzéki Kerekasztalt. Ekkor jön el Antall először, s talán mond is néhány szót. Valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki nem látta meg benne a jövendőbeli miniszterelnököt.
Miközben Palmert kikísérem, és haladunk lefelé a lépcsőn, odafordul hozzám és megkérdezi, hogyan látom, mi lesz? – Úgy érzem, még semmi sem dőlt el– válaszolom. Patetikus mozdulattal széttárja a karjait, és harminckét fogát kivillantva mondja: – Hát nem tudom, én olyan optimista vagyok! Közben leérünk a kapuhoz, ott áll az épület előtt a hatalmas követségi autó, rajta a csillagos sávos lobogó. – Hát, ha amerikai lennék– válaszolom–, akkor én is nagyon optimista lennék. Kezet rázunk, talán még a vállamat is megveregette…